Hazaút

Az ifjúsági szállóban a szárazföldi útvonalról érdeklődtem. Ott újra körém gyűlt egy csoport európai és próbáltak lebeszélni. “Nem olvasol újságot? Megőrültél?” Valaki az arcom előtt lobogtatott egy angol újságot.  TÖRÖKORSZÁGBAN KOLERA JÁRVÁNY DÚL – szólt a főcím. “Nem juthatsz el Indiába anélkül, hogy keresztül ne mennél Törökországon.” Igen, Törökországban kolerajárvány pusztított éppen. Ez volt a hírekben Európa-szerte. Az a gondolat, hogy én autóstoppal átjutok az országon, őrültségnek tűnt.
A vészmadarak között volt két fiatalember, akik hozzám hasonlóan a szárazföldön akartak Indiába jutni. Jeff, egy san diegoi amerikai, húszas évei elején járhatott. Atlétatermetű, szögletes állkapcsú, nagyorrú férfi volt. Vállig érő szőke haja szépen oldalra volt fésülve, kék szeme fekete keretes szemüvege mögül pillantott a világra. Bár eléggé nyers vonásai voltak, békés természetű ember volt. Hozzám hasonlóan spirituális útkeresés miatt utazott Indiába. Egyszerű és vidám ember volt, az egyik legszerethetőbb, akivel valaha is találkoztam. Ramsey, egy ausztrál, pirospozsgás, vöröshajú férfi a harmincas évei közepén, tapasztalt utazó volt. Bár vagánynak tűnt, ő is szelíd lélek volt és miután már végigstoppolta Európát és Ázsiát, megvolt az a fajta érettsége és bölcsessége, ami Jeffnek és nekem hiányzott. Bár Richardként mutatkoztam be, az utazók csapata eléggé zárt volt ahhoz, hogy Monkként váltam ismertté, így Jeff és Ramsey is így szólítottak.

Hármunk közül egyedül Jeffnek volt pénze. Széles vigyorral azt mondta:”Hé, fiúk, nincs valami sok, de ami az enyém, az a tietek is.”Hátizsákjából némi kenyeret, szezámvajat, spenótot, paradicsomot, olivabogyót és feta sajtot halászott elő. Egy nagyranőtt gyerek boldog izgalmával készített nekünk ízletes lakomát és három egyenlő részre osztva tálalta fel. Nagyot harapott a szendvicsébe és így szólt: “Ezek után, azt hiszem, össze kell húznunk a nadrágszíjat, fiúk. Ramsey és én bólintottunk, jóízűen harapván a szendvicseinkből.

Az ifjúsági szálló előcsarnokában történt, hogy hárman ünnepélyesen megpecsételtük az egyezségünket arról, hogy szárazföldön eljutunk Indiába. Elmentünk a Török Nagykövetségre, hogy megtudjuk, zárva vannak-e a határok. “A határátkelés zavartalan”- dicsekedtek a követségen. Másnap visszatértünk a vízumokért.
Görögország északi partvidékén stoppoltunk, egészen a bibliai Theszaloniki városáig, aztán keletre Kipiig, Görögország észak-keleti pontjáig. Napok teltek el anélkül, hogy bárki felvett volna bennünket. Azért mégis sikerült közelebb kerülnünk a határhoz, amely a híd volt Európa és Ázsia között és jelentős bejutási lehetőség Európába a közel-keleti és dél-ázsiai cannabis és heroincsempészek számára. A határátkelő távol esett minden
várostól. Órákig gyalogoltunk egy sivár, poros előörsig, ahol véget ért az út. Egy vészjósló acélkerítés akadályozta a továbbhaladásunkat. Szöges dróttal volt befedve végig, ameddig csak elláttunk. Görög katonák álltak elől, automata gépfegyverekkel felszerelkezve. Ramsey közelebb ment az egyikhez és megkérdezte:”Hol lehet belépni?” A katona egy közönséges kunyhóra mutatott a kerítésfal közelében. Senki nem volt ott és közeledett az este. Most mi lesz?

Már rászántuk magunkat, hogy tovább megyünk. Többszöri érdeklődésünkre mégis csak közöny, ingerültség vagy értetlenség volt a válasz. Végül egy fiatal katona, aki egy ideje figyelt bennünket, eltűnt. Pár perccel később a görög bevándorlási hivatalnok jött elő egy teásbódéból, amit addig észre se vettünk.

Pocakos, nagybajuszú ember volt, katonai inge egy számmal kisebbnek nézett ki rajta. Megtörölte a szája szélét egy törölközővel, amit aztán odaadott a fiatal katonának és ránk bámult.”Mit akarnak?” kérdezte. Ramsey hűvösen azt felelte: “Át akarunk menni a határon Törökországba.” A pocakos férfi hitetlenkedve nézett ránk. “Nem lehet. A határok le vannak zárva. A kolera futótűzként terjed Törökországban. Normális ember nem megy oda.””A követségen azt mondták, a határ meg van nyitva.”- fakadt ki Jeff. “Át akarunk?””Tudják maguk, mi a kolerajárvány?” A hivatalnok dühös arccal kiabált velünk. “Ha átengedem magukat azon a kapun, nem jöhetnek vissza. Ez a határ le van zárva a belépésre.” Kelet felé mutatott, a sötétedő égboltra. “Ott a senkiföldje van már.” Összehúzta a szemét és hozzátette: “Tudják, mit találnak ott? Mérgeskígyókkal meg éhes farkasokkal teli pusztaságot. Élelem és víz nélküli sivatagot.”

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s