Történet egy életeken túli kapcsolatról

image

Tegnap olvastam a nejem lelki tanítómesterének naplójából a legutóbbi bejegyzést, ami rögtön a tavalyi Lengyelországi látogatásunkat juttatta eszembe (az utazásról készült filmecske IDE kattintva tekinthető meg). Van egy olyan érzésem, hogy a történet elolvasása után sokakban felébred a vágy egy Lengyelországi kirándulásra ☺

“2016. március 3. 
“Üdvözlünk itthon!” – köszöntött Mahavan dasa, egyik orosz tanítványom, mikor fáradtan, Bangalore-ból érkezve kijöttem Új Delhi repülőterén a vadonatúj terminálból. Mahavan a titkárom, mikor Indiában utazok. A harmincas éveiben járó brahmacari: sáfrány ruhát hord, kopasz és a táskájában az összes legújabb készülék megtalálható –  mobiltelefonok, iPad-ek, fülhallgatók és töltőik.

“Még nem vagyunk otthon.” – válaszoltam. – “Bárcsak már ott lennénk, de Vrindavana még jó három órányira van innen.”

“Akkor menjünk gyorsan.” – felelte.- “Ott áll az autó.”

Próbáltunk átjutni a terminálba érkező és az onnan távozó emberek tömegén, mikor hirtelen Mahavan egy idős, koszos bordó köpenyt viselő férfira mutatott a sokaságban. “Gurudeva,” – mondta Mahavan, – “nézd! Úgy tűnik, segítségre szorul. Szerintem koldus.”

“Nem koldus.” – mondtam. – “Egy buddhista szerzetes Tibetből. Hagyományaikhoz tartozik, hogy adományokért közelítik meg az embereket. Segít a szerzeteseknek kifeljeszteni az alázat tulajdonságát.”

“De nincs nála kolduló-edény.” – mondta Mahavan. – “És kétségbeesettnek tűnik.”

Senki nem adott semmit a férfinak. Miközben figyeltük, egy mellette elhaladó tizenéves fiú arrébb lökte. A szerzetes leült az egyik padra és a kezébe temette az arcát. Egy pillanat múlva egy jól-szituált házaspár sétált el mellette, ő pedig felállt és odament hozzájuk, de ők sem vettek tudomást róla; sőt mikor a férfi látta, hogy nem akar elmenni, elkezdett kiabálni vele. A szerzetes feszültnek tűnt. Visszaült a padra és csak nézett maga elé, mintha elmélkedne magában. Annak ellenére, hogy kinézetre ápolatlan volt, mégis ragyogónak tűnt.

Nem bírtam nézni, hogy bánnak vele az emberek. Úgy éreztem, kötelességem segíteni rajta, úgyhogy elindultam a pad felé, ahol ült és amikor észrevett, felugrott, odaszaladt hozzám és megragadta a karomat. “Kérem, hadd maradjak Önnel egy rövid ideig!” – mondta angolul. – “Szükségem van lelki személyek menedékére.”

“Természetesen.” – mondtam. – “Miért nem ülük le?” 

“Van valamennyi ideje?” – kérdezte halkan.

“Egy olyan személy számára, mint Ön, természetesen.” – mondtam. Odamentünk a padhoz, ahol ült, s továbbra is a karomba kapaszkodott. 

“Éhes?” – kérdeztem. – “Vegyünk valamit önnek enni?”

“Nem, köszönöm.” – válaszolta. – “Nem vagyok éhes.”

“Eltévedt?” – kérdeztem. – “Segítsek a tájékozódásban?”

“Egy perc.” – mondta. Kihúzta magát, lehunyta a szemét és meditálni kezdett. Lassú, mély lélegzeteket vett, megnyugodott, józan és kiegyensúlyozott lett.

“Hogyan sikerült vajon ilyen békét elérnie, miután ilyen rosszul bántak vele?” – gondolkodtam. Percek teltek el és éreztem, hogy engem is elönt a nyugalom. Végül kinyitotta a szemét. Nem közvetlenül rám nézett, hanem mögém a távolba, s elmesélte a történetét.

“A nevem Tsering Lama.” – mondta. – Lhasából, a Sera Monostorból jöttem, Tibetből. Öt éves korom óta élek ott.”

“Hú!” – mondtam. – “Mennyi idős?”

“Hetven éves vagyok.”

“És mi a szolgálata a monostorban? – kérdeztem.

“A szentírásokat tanulmányozom.” – mondta. – “Gyermekkorom óta tanulom Tsongkhapa Láma mester tanításait, aki a tizennegyedik században élt. Ő volt a Gelug-pa iskola megalapítója, melyhez én is tartozom, és a buddhista tanítások tiszteletreméltó tanítója. A fő szolgálatom az, hogy megvitatom másokkal a szentírásokat. Ez is része lelki gyakorlatainknak.”

“Nagy megtiszteltetés, hogy egy ilyen tanult tudóssal találkozhatok.” – mondtam neki. – “És sajnálom, hogy ilyen csúnyán bántak ma magával az emberek.”

Megrázta a fejét: nem tudom amiatt-e, hogy mit sem törődött az emberek bánásmódjával, vagy csak azért, mert tudomásul sem vette, amit róla mondtam. “Egész életemben arról álmodoztam, hogy egy napon ellátogatok majd Bodh Gayába.” – mondta. – “Azon a helyen érte el Buddha a megvilágosodást. Az a szent hely itt van Indiában, Bihar tartományban. Néhány hónappal ezelőtt búcsút vettem szeretett tanítványaimtól és egyedül, gyalog elindultam Bodh Gayába.”

Azon gondolkodtam, hogy vajon egy ilyen személynek hány száz, sőt inkább ezer tanítványa lehet.

“Mikor megérkeztem Delhibe,” – folytatta, – “két férfi meghívott, hogy töltsem náluk az éjszakát. Kimerült voltam a több hónapnyi utazás után, úgyhogy elfogadtam a meghívásukat. Aznap este megetettek és adtak valamilyen teát is, amit megittam. A következő dolog amire emlékszem az, hogy a delhi-i nyomornegyed járdáján ébredtem. Azt hiszem, a teába, amivel megitattak, kevertek valamilyen drogot, amitől elvesztettem az eszméletemet. Mindenemet ellopták: a ruháimat, az útlevelemet, a pénzemet és természetesen a szent imaláncomat is. Gyermekkorom óta gyűjtögettem a pénzt erre a zarándoklatra, s hirtelen rájöttem, hogy így lehetetlen lesz számomra eljutni Bodh Gayába.”

“Most semmim nincs. Itt vagyok már három napja a repülőtéren és próbálok pénzt koldulni, hogy eljussak az úticélomhoz. Eddig senki nem adott egy árva rúpiát sem, valószínűleg azért, mert annyira koszosnak és ápolatlannak tűnök.”

Kézen fogtam. “Én segítek magán” – mondtam.

“Nem, nem!” – mondta. – “Nem fogadhatok el pénzt egy ilyen szenttől, mint maga.”

“Nincs ezzel semmi probléma.” – feleltem. – “Én még nem vagyok szent. Próbálkozom, de én még kezdő vagyok, komolyan. Hosszú utat kell még megtennem. Higgye el, bátran elfogadhat tőlem némi pénzt.”

“Amit mond, az nem igaz, csak az alázatossága mondatja magával.” – felelte józanul. – “Tanulmányoztam az arcát. És látom a valódi énjét a szemein keresztül.”

“Látja a valódi énemet a szememen keresztül?” – kérdeztem.

“Igen.” – válaszolta. – “Ezt a tibeti mesterektől tanultam.” Egyenesen a szemembe nézett, s elkapta a pillantásomat. Kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy elfordítottam a tekintetem, de megfogta az államat és visszafordította a fejemet, hogy tovább tudja tanulmányozni az arcomat. Kis kezében nagy erő rejlett.

Én is az arcát néztem. Ferde, sötétbarna szemei mandulavágásúak voltak, s tibeti művészetek hangulatát idézték bennem. Kicsi, lapos orra volt, ajka vékony, de hattározott körvonalú, s úgy tűnt, mintha enyhén, alig láthatóan mosolyogna. Látszott, hogy pár napja már nem borotválkozott, s aranyszínű bőrén néhány sebhelyet fedeztem fel. Úgy tűnt, mintha ragyogna, de ezt a ragyogást inkább érezni, mintsem látni lehetett és a tibeti füstölők kissé szúrós illatát még mindig érezni lehetett koszos, utazástól megviselt ruházatán. Bár alig ért az orromig, mégis olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas és erőteljes személy előtt ülnék, aki ujjának egyetlen mozdulatával le tudna dönteni, ha akarna. 

Pár perc múlva megszólalt: “Szépen szolgáltad a mesteredet ebben az életben.”

“Nos, csináltam némi szolgálatot,” – mondtam, – “ahogy már mondtam, próbálkozom, de…”

“Leírt szavakon, előadásokon és távoli földeken tartott fesztiválokon keresztül terjesztetted a dicsőségét.”

“Messzi földek?” – gondoltam. – “Honnan is tudhatna egy tibeti szerzetes a lengyelországi fesztiválokról?”

“De tavaly betegség szakította meg a szolgálatodat.” – mondta.

“Nos, igen. Rákkal küzdöttem és…”

“Márciusban.” – mondta.

Megállt bennem a levegő. “Igen.” – feleltem. – “Igen, teljesen igaza van. Tavaly márciusban.”

“És jönni fognak még más betegségek is.” – mondta.

“Ó, tényleg?” – kérdeztem. Hallottam a csalódottságot a saját hangomban.

“De ne aggódjon.” – mondta. – “Én majd segítek.”

Felállt a padról és leült a földre egy yoga-asanába. Ismét lehunyta a szemeit és gyorsan egy másik szférába került. Pár perc múlva olyannyira felerősödött a meditációja, hogy összevonta szemöldökeit, s tibeti nyelven kezdett mantrákat vibrálni.

Az emberek megálltak és a szokatlan látványt figyelték: egy sannyasi ült egy padon és egy buddhista szerzetes meditált mellette a földön. Kissé kérdőn néztek rám, mintha választ várnának tőlem a helyzetre, de nem tudtam válaszolni. Csak ültem csendben, miközben a szerzetes halkan imákat ajánlott értem.

Húsz perc múlva kinyitotta a szemét és odafordult hozzám. “Eltávolítottam az akadályokat.” – mondta. – “Hosszú életet fogsz élni a mestered szolgálatában.”

“Istenem, hát…” -mondtam, – “nagyon köszönöm.” Felálltam és visszasegítettem a padra.

“A könyörületesség az egyik központi tanítása Buddhának.” – mondta.

“Tudom.” – mondtam neki. – “De miért ilyen kedves egy hozzám? Idegenek vagyunk.”

“Nem vagyunk idegenek.” – mondta. – “Egy olyan szívességet fizettem most vissza, melyet életekkel ezelőtt kaptam Öntől.”

Hirtelen lúdbőrözni kezdtem.

“Úgy érti hogy… Arra céloz, hogy már ismertük egymást előző…?”

“Ezekről jobb nem beszélni.” – válaszolta. – “És most mennem kell. Valóra kell váltanom az álmomat.”

“Várjon!” – mondtam neki. – “Várjon egy percet! Szeretnék segíteni.”

“Nem.” – mondta. – “Már mondtam korábban, hogy nem fogadhatok el Öntől pénzt. Hiszen olyan emberek megsegítésére használja, akik sokkal szerencsétlenebbek, mint maga.”

“De várjon!” – mondtam. – “Honnan tudja, mire használom a pénzem? Hiszen még csak az imént találkoztunk.” 

“Már mondtam,” – felelte, – “a szem a lélek tükre.”

Megfordult és elindult a terminál felé.

“Ne menjen el!” – mondtam, s utána futottam. – “Nem engedem, hogy azok az emberek ismét úgy bánjanak magával. Fogadja el ezt az adományt. Arra elég lesz, hogy elmenjen vonattal Bodh Gayába és onnan vissza Tibetbe.” Belenyomtam néhány papírpénzt a kezébe.

Sokáig nézte azt a pénzt, majd könnyes szemmel nézett fel rám.

“Elfogadom a kedvességét.” – mondta lassan. – “És sohasem fogom magát elfelejteni.”

Újra elindult, de kisvártatva megállt és hátrafordult.

“Ebben az életünkben már nem fogunk találkozni.” – mondta. – “De hagyok Önnek egy különleges ajándékot a lhasa-i monostorban. Amikor oadér, csak hivatkozzon rám. A szerzetesek majd útba igazítják.” Elővett egy kis darab papírt a köpenye ujjából és leírta a monostor címét. Lúdbőröztem.

“Kérem, mindenképp menjen el oda.” – mondta. – “Amit otthagyok Önnek, nagyon hasznos lesz majd a mesterének végzett szolgálatában.”

“Pénzre gondol?” – kérdeztem.

“Ó, dehogy.” – mondta. – “Semmi ilyesmi. Olyan dolog, ami sokkal csodálatosabb, mint amit pénzért meg lehetne vásárolni. Nem fogja csalódás érni.” Ezzel el is tűnt a metrómegálló felé vezető úton a tömegben.

Odafordultam Mahavanhoz. “Mi volt ez az egész? Talán csak egy álom?”

“Nem.” – mondta ugyanolyan döbbenten, mint amilyen én is voltam. – A saját szememmel láttam. Tényleg el fogsz menni Lhasába?”

“Igen, természetesen.” – válaszoltam. – “Mindig is szerettem volna elmenni Tibetbe. És most a legjobb okom adódott rá: növelhetem lelki tanítómesteremnek, Srila Prabhupadának végzett szolgálatomat.”

“Elmehetek veled?” – kérdezte Mahavan.

“El kell jönnöd!” – mondtam. – “Hogy tudjál emlékeztetni arra, hogy nem álmodom, mikor felfedezzük mi az, amit a szerzetes otthagyott nekünk. És hogy tanúja légy: egy nagy léleknek végzett szolgálat sohasem vész el.”

“Az anyag börtönéből kivezető útra egyedül a fejlett lelki szinten álló személyiségeknek végzett szolgálattal juthatunk el, akik imperszonalisták és bhakták. Akár az Úr létébe akar olvadni valaki, akár az Istenség Legfelsőbb Személyisége társaságára vágyik, a mahátmákat kell szolgálnia. Akik nem törődnek ezekkel a tettekkel és olyan emberekkel tartanak kapcsolatot, akik a nők és a nemi élet rabjai, azok számára nyitva áll az út a pokol felé. A mahátmák mindenkit egyformának tekintenek, s nem látnak különbséget egyik és másik élőlény között. Nagyon békések és teljesen átadják magukat az odaadó szolgálatnak. Mentesek a dühtől, mindenki boldogulása érdekében cselekszenek és sohasem viselkednek elítélendően. Az ilyen embereket mahátmáknak nevezik.”

[ Srimad-Bhagavatam, 5.5.2 ]”

Advertisements

3 hozzászólás a következőhöz: “Történet egy életeken túli kapcsolatról

  1. Kati szerint:

    Teljesen kész lettem….olvastam máskor is az írását …..az is csodálatos volt….Még ilyeneket! Sokat. Megérint,tanít….és rádöbbent,hogy milyen gyarló vagyok,hogy mennyi mindenen kell még változtatnom. THX! ❤

  2. Vagner Andrea szerint:

    Köszönöm, hogy megosztottátok velünk Indradyumna Swami-tól ezt a szép
    és tanulságos történetet. Természetesen nem csak ezt, de mindegyik
    bejegyzést örömmel olvasom, mert emberileg és lelkileg is nagyon sokat
    adnak. Remélem, hogy még nagyon sokáig részese lehetek e blognak.

    Köszönöm még egyszer: Andi

    • narottamblog szerint:

      Köszönjük a látogatást. Sajnos a blog működésében akadnak idény jellegű hullámvölgyek, főleg amióta a Mahábháratát is fordítom, és a kerti-, kaszálási szezon sem tesz neki jót, de azért próbálunk az éterben továbbra is jelen lenni.
      Üdvözlettel: Ppd

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s