Mahábhárata ínyencségek Draupadi naplójából 00.

image

Az áldozati tűz szent lángjai közül aztán meg is született egy sugárzó testű fiú – a bátyám, Dhristadjumna –, az áldozati oltárból pedig, mint egy kéklótusz színében játszó drágakő, én, Jágjaszéní születtem meg. “Micsoda ritka, lenyűgöző szépség! – mondták rólam az emberek. – Bőre olyan, akár a kéklótusz szirma, sűrű haja, mint az óceán hullámai, nagy, megigéző, kék lótuszszemei meg csak úgy ragyognak az értelemtől! Mintha a legkiválóbb szobrász faragta volna arcának szeplőtelen szépségét és nem kevésbé csodálatos alakját. Mellei feszesek, formásak, dereka vékony, combjai íveltek és kemények, mint a banánpálma. Kezének és lábának ujjai olyanok, mint a csampaka-virág szirmai, talpa és tenyere, mint a vörös lótusz. A fogai fehér igazgyöngyök, a mosolya megszégyeníti a villámlást, a körmei olyanok, akár a telihold. Testének lótuszillata még a méheket is elbódítja.” Kígyó-hajfonatom szépsége megálljt parancsolt a szélnek. Költők zengtek himnuszokat a szépségemről. Azt mondták, még a bölcseknek is elvette az eszét. Fehér ruhámban, fehér koronámban, fehér lótusszal a kezemben olyan voltam, mint az áldozati oltáron nyíló kéklótusz. Testem minden porcikája ifjúságtól ragyogott. Még az oltár körül ülő bölcsek is kővé meredtek, amikor megláttak, pedig ők aztán tudtak parancsolni az érzékeiknek. Mantrákat vibráló ajkaik megremegtek, a hangjuk elakadt. Néhány fiatal aszkéta eszméletlenül rogyott a földre. Pár pillanatra a levelek is megdermedtek a fákon. A tűz csendesen, lobbanás nélkül égett. Talán még a hatalmas Idő is megállt egy pillanatra. Mindezt nem én mondom a saját szépségemről, hanem az emberek. – Sötét szépség, Sjámá! – lelkendeztek apám udvari költői. – Akármennyit éneklünk a szépségéről, legalább ugyanannyi kimarad. Ha egész életünkben csak róla írnánk verseket, akkor sem találnánk megfelelő hasonlatot egyedülálló bájaira. Krisná csak önmagához hasonlítható! Születésemkor jóslat hangzott fel az égből: “Ez a lány arra született, hogy megbosszulja a téged ért sérelmet. Azért jelent meg, hogy beteljesítsen egy fogadalmat. Általa marad fenn a dharma ezen a földön, a ksatriják pedig el fognak pusztulni. Ő lesz a Kauravák végzete.” Isten páratlan szépségű testtel és jóságos szívvel áldott meg. Amikor felnyitottam gyönyörű szemeimet, és rápillantottam erre a lenyűgöző teremtésre, fülembe csengtek az áldozatot végző bölcsek és aszkéták szavai. Nem az apám magjából születtem, hanem az áldozati oltárból, amit egy fogadalom beteljesítése végett emeltek. Már születésem előtt arra szántak, hogy megbosszuljam az apám ellen elkövetett sértést. Én leszek a fegyver, mellyel megvédik a dharmát ezen a földön, és elpusztítják a gonoszokat. Erre születtem. De szabad-e arra kényszeríteni a nőket, hogy korról korra ők legyenek a dharma megőrzésének és a gonoszok elpusztításának eszközei? Mintha bizony a nő lenne a teremtés és a pusztítás oka! Szítának eszközzé kellett válnia ahhoz, hogy Lanká elpusztuljon és Ráma kerüljön uralomra. Hogy ez valóra válhasson, lemondott az élet minden öröméről, s az erdőbe vonult. Rávana meg kéjvágytól vezérelve, az asóka-kertbe zárta, sértegette, megkínozta. A dharma végül ismét helyreállt a földön. Beteljesedett a cél, amelyért az Úr Ráma megszületett. És mit kapott mindezért cserébe Szítá? Száműzetést, nyilvános meghurcoltatást, ahol be kellett bizonyítania erényességét. Még a föld is meghasadt ekkora rágalom hallatán. Hogy elrejtse bánatát, szégyenét és a sok sérelmet, Szítá a föld ölébe süllyedt. Már a gondolatra is megremeg a szívem: az életemnek a dharma megőrzése és a Kauravák elpusztítása a célja! Az elmém a boldogságról szóló álomképekbe merül, és valami ismeretlen várakozástól remeg. Összekulcsolt kézzel, lehunyt szemmel imádkozom: “Ó, Uram! Ha valóban arra születtem, hogy ezen a földön fennmaradjon a dharma, jöjjenek csak a sértések és a rágalmak! De kérlek, erőt is adj, hogy el tudjam viselni őket!” Amikor apám látta, hogy gondolataimba merülök, elégedettség töltötte el. Kezét a fejemre téve megáldott, s így szólt: – Jágjaszéní, te fogod megbosszulni az apádat ért sérelmet. Ezért születtetek meg mind a ketten az áldozati tűzből. Az áldozati szertartás sikerrel járt. Megérintettem apám lábát, s így feleltem: – Kötelességem, hogy teljesítsem a vágyadat. Bárcsak mindig a fejemen hordozhatnám áldásaidat! Apám nem válaszolt. A szemében könnyek ragyogtak. A szíve még mindig a Dróna sértése által okozott fájdalomtól égett. Megfogadtam: ha kell, az életem könnyeivel oltom ki ezt a tüzet. Megtartották a névadó ceremóniákat. A bátyám páncéllal született, teste nemes fényben ragyogott. Upajádzsa, a bölcs így szólt:
– Ez az a híres, tűzből született fiú, aki végezni fog Drónával. Legyen hát a neve Dhristadjumna! – Aztán nagy szeretettel rám nézett, és azt mondta: – Drupada lánya, ez a sötét bőrű pedig legyen Krisná! – Krisná!… Krisna és Krisná! Milyen gyönyörű! – lelkendezett apám, s elégedettségtől sugárzó arccal az égre nézett. Apám boldogsága rám is átragadt. “Ki ez a Krisna, akinek már a neve is oly édes?” – gondoltam. – Ó, Krisna! Neked ajánlom az én Krisnámat – mormolta halkan apám. – Hisz te vagy Árjavartában a legkiválóbb hős, életcélodul pedig a dharma megszilárdítását tűzted ki. Te vagy a mindenki büszkeségét összetörő Góvinda. Ha neked adom Krisnát, visszakapom elveszett becsületemet. S éppen ez az, amiért Krisná megszületett. Egy addig ismeretlen érzés borzongatta meg a testem. Minden porcikám örömtől lüktetett. Árjavarta hőseinek legkiválóbbja! A legnagyobb harcos, a dharma őrizője! Ki ne vágyna rá? Nekem különben sem voltak önálló vágyaim. Az imént tettem fogadalmat apám előtt; Krisnának szánt felajánlás voltam. Ha nem így lett volna, miért kaptam volna Upajádzsától a Krisná nevet? Krisna és Krisná! A szeretet mennyei, tiszta, édes folyamában fürdött a szívem. Könnyek csillogtak a szememben. De ki ez a legkiválóbb férfi, Krisna? Semmit sem tudtam róla.
Nitambiní volt a legjobb barátnőm. Aznap éppen a hűs esti szellőt élveztük együtt a kertben. – Ki az a Krisna? – kérdeztem tőle bizalmasan. Szakhí rám nézett a szeme sarkából, és száját csücsörítve elkuncogta magát: – Ugyan miért érdekli Krisnát Krisna? Elnevettem magam. – Apától hallottam, hogy valami módon mindenkinek szüksége van Krisnára. Nemcsak Krisnának. – De talán Krisnának valamilyen okból különösen is szüksége van rá, nem igaz? – mosolygott még mindig huncutul Nitambiní. – Hallottam, hogy Krisna különleges célból jelent meg a Földön – válaszoltam nyugodtan. Nitambiní megérintette az államat. – Szakhí, az lesz a legjobb, ha kivered a fejedből Krisnát! – De miért? – kérdeztem naivan. – Na ide figyelj! Igaz, hogy bölcs és nemes, széles látókörű, s a diplomácia a kisujjában van; ha cselekedni kell: erős és hősies. Olyan vonzó, mint egy nyíló lótusz, és épp oly tiszta is. Valóra váltja az elnyomottak imáit, és viszonozza a szeretetet. Ha egy kézzel fogad el, hát ezerrel ad. A szíve hatalmas és nemes. Páratlanul hősies, a legkiválóbb férfi, de…
– De? – kérdeztem meglepődve. – De… meglehetősen szabadelvű. Tizenhatezer gópíba szerelmes. Olyan mestere a női szívek elrablásának, hogy amikor a nők meghallották elbűvölő fuvolajátékát, csapot-papot otthagyva rohantak a Jamuná partjára, hogy találkozzanak vele. Ez persze még akkor történt, amikor tizenéves suhanc volt, most pedig Dváraká bölcs és erényes uralkodója. Mivel Krisna a legkiválóbb tulajdonságok tárháza, mi sem természetesebb, mint hogy a lányok megőrültek érte. Nem törődtek se férjjel, se családdal, se a világgal. És ha tizenhatezren voltak? Miért lenne az ő hibája, hogy nemhogy tizenhatezer, de sok százezer nő bolondult érte? Ó, mennyire szerettem volna legalább egyszer látni ezt a legcsodálatosabb férfit! Hogy nézhet ki? Ha Nitambinít kérdezném, kigúnyolna. Kibeszélne a többi szakhíval, s közben jól kiszínezné az egészet. Aztán nyelhetném véget nem érő csipkelődé-seiket – ilyesmik jártak a fejemben. Aztán egyszer csak eszembe jutott valami. Mi lenne, ha másképp próbálnék választ kapni a kérdésemre? – Tudsz valamit Krisna családfájáról? Nitambiní elnevette magát: – A család és a családfa a szülők dolga. A nőt a külső érdekli. Ha meghallod, hogy néz ki Krisna, azt hiszem, elveszíted a józan eszed. Azt mondod majd: “Krisna nélkül mit ér az élet! Azonnal hozzátok ide Krisnát, különben meghalok!” És akkor majd mihez kezdek veled? Elmerültem egy álomba… Krisna alakjába. Ez a látomás volt állandó társam. Ebben az életkorban ki ne álmodozna? Mennyi öröm rejlett ebben az álmodozásban! Az összes vágyunk nem teljesülhet. De van-e ember, aki képes vágyak nélkül élni? Elmerültem a Krisnáról szóló álmodozásba. Egy folyondárral benőtt, sötét tamála-ligetben ültünk, mi ketten, szakhík. A lehanyatló nap fénye vörösre festette az ég kékjét s a lábamat. A tavacska kristálytiszta vizében kék liliomok nyíltak. Az esti égen szétszóródott felhők elállták a hold útját, aki a kék liliomokkal akart játszani. Amikor kedvenc pávám észrevette az égen a felhőket, kiterjesztette a farktollait és táncra perdült. Nitambiní tovább dicsérte Krisna szépségét. A szívem egy ütemre táncolt a pávával. Milyen lehet Krisna? – tűnődtem. – Talán olyan, mint a kék tamála-fa, vagy mint a kékesfekete felhők? A szemei, akár a kék liliomok. A haja a pávatoll ragyogó zafírkékje, az ajka pedig biztosan szépen ívelt, gyönyörű, mint az agasztja-virág. A keze és a lába olyan, mint a lótuszbimbó, a mellkasa széles, mint a kék ég, a hangja, mint a kakukkok tavaszi éneke. Testének illata, mint a henna, alakja pedig sötéten lágy, mégis sudár, mint a csampaka-fa…
Megbűvölten hallgattam Nitambiní leírását, ő meg engem figyelt a szeme sarkából. Egy pillanatra megállt, majd folytatta – arról beszélt, milyen édes Krisna ölelése, s milyen mámorító ereje van annak, ha valaki szereti Krisnát…
Mint egy részeg, Nitambiní ölébe feküdtem. Minden ízemben remegtem. Valami furcsa érzés hasított a szívembe. Azelőtt még sohasem éreztem ilyesmit. Mi volt ez? Mi történik velem? – Krisna iránti szerelem – súgta a fülembe Nitambiní. – Ez a jele. Ó, Istenem, most mihez kezdjek veled? Lefektetett a folyondárok alá a ligetben, és elindult a tó felé, hogy vizet hozzon és magamhoz térítsen. Nem vesztettem el az eszméletemet, hiszen mindent felfogtam magam körül, mégis, valamiféle álomvilágban jártam. Bárhová néztem, Krisnát láttam… kék… Krisnát… kéket… az egész világ teli van Krisnával… teli szerelemmel… teli mézzel…! Krisna áthatotta az egész világot! Mielőtt Nitambiní megérkezett volna a vízzel, remegő testemre egy pár esőcsepp hullott alá a kék felhőkből, a Krisna-sötét tamála-fáról. Egyik borzongás a másik után! Pávám a farktollaival legyezte arcomat. Lassan összeszedtem magam, és megpróbáltam felülni. Majd meghaltam a szégyentől! Ejnye! Mit fog gondolni szakhí? Mire visszaérkezett a vízzel, szégyenlősen eltakartam az arcomat. Nemcsak vizet hozott, hanem két liliomot is. – Jaj, miért tépted le ezeket a virágokat? A kék liliomok egész éjjel nevethettek volna, a holdsugártól megrészegülve. Hát nincs neked szíved, Nitambiní?! – Ekkor vizet fröcskölt az arcomra, de én meg se mozdultam. Nem tudtam mit mondani. Szégyelltem is magam, ugyanakkor sajnáltam, hogy szakhí leszakította a liliomokat. Lassan simogatni kezdte az arcomat a liliom szirmaival, és incselkedve a fülembe súgta:
– Történetesen tudom, hogy Krisna életadó érintése nélkül nem lehet kigyógyulni ebből a betegségből. De hol is tudnám megtalálni a Dváraká-lakót? Ezért inkább Krisna nevével ajkamon a szívedre helyezem e kék liliomokat! Ők majd új életre keltenek, és magadhoz térítenek. Különben apád hívathatja az udvari orvost. Nílándzsaná már elszaladt hozzá a hírekkel. Mit mondjak a királynak, mi lelt? Nitambiní ezután a keblemre helyezte a két virágot. Nagy szeretettel öleltem őket magamhoz. – Ó, miért kellett letépni őket? – Óvatosan felültem, és összeszedtem magam. – Itt a király! – kiáltott fel idegesen Nitambiní. – Valaki jön mögötte. Tudtam, hogy az egész Nílándzsaná műve. Amikor apám meghallotta, hogy rosszul vagyok, hozzám sietett az udvari orvossal. Nem tudja elviselni, ha beteg vagyok. Most mit mondjak neki? Hogy elájultam, miközben a Krisnáról szóló leírást hallgattam? Ha Nitambiní véletlenül elszólja magát, hogy tudok ezután apám szemébe nézni? Megbénított a szégyen, és kezdtem nagyon haragudni Nílándzsanára. Miért kellett egy ilyen jelentéktelen dolgot tüstént jelentenie? Amúgy is gyűlöltem az orvosságokat, az udvari orvostól pedig világéletemben féltem. Apám gyengéden így szólt hozzám:
– Amikor személyesen minden betegség gyógyírja, Krisna van jelen, minek hoznám magammal az udvari orvost? Ne félj, leányom! Az egész kertet henna-virágok illata töltötte be. Végigsimogatott egy szellő, és rám esett néhány tamála-virág. A szél mellém fújt egy pávatollat. Végtelen, leírhatatlan borzongás futott végig rajtam. Mi ez az egész? Kedvenc pávám már régen kiment a kertből. – Fogadd Krisna áldásait, leányom! – hallottam apám gyengéd hangját. – Jelenléte arra utal, hogy felettébb szerencsés vagy. Nem vettem fel a pávatollat, nehogy az érintésétől megint elájuljak. Nitambiní tudta, mi zajlik bennem. Óvatosan felvette. – Beteszem a verseid közé – súgta. Jaj istenem! Ennek a Nitambinínek fogalma sincs az illemről! Miért éppen Krisna jelenlétében kell előhozakodni azzal, hogy érdekel a versírás? Mit szól majd, hogy verseket írok? Ő, akinek a lába pora az egész világot költészettel hatja át! S ráadásul apám is itt van! – Nem érinted meg Krisna lábát, leányom? – folytatta apám. – Most érkezett Dvárakából. Amikor meghallotta, hogy gyengélkedsz, ő is idejött velem a kertbe. A két friss liliom még mindig a kezemben volt. Apám lába mellett ott állt két láb, melyek olyanok voltak, akár a kéklótuszok. A világ legnagyobb költője sem tudná leírni őket. Nem tudtam, mi bűvölt el bennük annyira. Rájuk tettem a liliomokat. A könnyeim is rájuk hullottak. Első találkozásunkkor nem láttam mást, csak a lábait. Ezután apámmal visszament a palotába. Már rég eltűnt a szemem elől, mikor én még mindig bénultan álltam. Nitambiní megrázott és rám kiáltott: – Elment az eszed? Krisnának ajánlottad a kék liliomokat, melyeket előtte a melleden őriztél? Hogy fogod ezt helyrehozni? – Igen… hogy fogom helyrehozni? – feleltem gyámoltalanul. Egész éjszaka azokról a lábakról ábrándoztam. Nem is tudom, hány verset írtam, mégsem volt elégedett a szívem. Azt gondoltam, ha a lábait sem tudom leírni, hogy fogja valaha is megragadni a költészetem az arcát, a szemét, az ajkát? S ha erre sem vagyok képes, mi haszna a versírásnak?

Reklámok

2 hozzászólás a következőhöz: “Mahábhárata ínyencségek Draupadi naplójából 00.

  1. Cieklinski Miklós szerint:

    Hare Krisna prabhu ☺️hát ez csodálatos ☺️ milyen messze vagyok ehhez a megvalósításhoz ☹️☹️ köszönöm ☺️

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s