Mahábhárata ínyencségek Draupadi naplójából 02

image

– Hallottam, hogy az öt Pándava nincs Hasztinápurában – suttogta Nitambiní. – Kedvezőtlen hírek járnak róluk. Istenemre mondom, remélem, nem igazak. Ha mégis azok volnának, már most készülj fel a holtig tartó hajadonságra. A bal szemem megremegett, a szívem nagyot dobbant. – Az öt Pándava Váránavátában ünnepel. Srí Krisna biztosan tudatja velük, hogy szvajamvarát tartunk. Miért ne jönnének el? – kérdeztem erőtlen hangon. Nitambiní mondani akart valamit, de nem tudta kimondani. – Nem tudom… hogy a hírek igazak-e vagy sem…
– Milyen hírek?! – kérdeztem kétségbeesetten. Abban a pillanatban keserves jajveszékelés hallatszott a palotából. A cselédek és a szolgák hangosan siránkoztak. Mindketten megdöbbentünk. Mi végre ez a szívszaggató sírás a boldog ünneplés kellős közepén? Egyszer csak a bátyám, Dhristadjumna bukkant fel a kertben. Az arca sápadt volt, lesütötte a szemét. Talán apánk betegedett meg hirtelen? – Mi ez a sírás? – kérdeztem izgatottan. – Srí Krisna megérkezett… – felelte Dhristadjumna lehajtott fejjel. – De hát mi sírnivaló van ezen? – lepődtem meg. – Mindketten az áldozati oltárból születtünk, hogy megvédjük a dharmát – mondta a bátyám erőltetett eltökéltséggel. – Csakúgy, mint a lángoló tűzbe öntött ghít, nekünk is fel kell áldoznunk magunkat azért, hogy megmentsük a világot a szenvedéstől és a bűnöktől. Krisná, tudod, hogy a Pándavák elmentek Váránavátába…
– Persze – válaszoltam lehajtott fejjel. – Elmentek, hogy kipihenjék magukat Váránaváta gyönyörű, békés tájain. Mi rossz van ebben? Dhristadjumna odaült mellém a folyondárokkal borított ligetben. A hangjába bánat vegyült, amikor megszólalt. – A Pándavákat úgyszólván eltávolították az udvarból az összeesküvő Kauravák. Amikor a taníttatásuk befejeződött, a vak királynak, Dhritarástrának nem maradt más választása, mint hogy Judhisthirát nevezze ki trónörököséül. Az emberek benne bíztak, rá hallgattak, és egyébként is Judhisthira volt a legidősebb. Nyilvánvalóan nem tehetett mást. A Pándavák bátrak, erősek, megfontoltak, vallásosak és békeszeretők. Dróna, Kripácsárja, Bhísma nagyatya, Vidura miniszter és a többiek is a legmesszebbmenőkig támogatták a döntést. Amikor Judhisthira lett a trónörökös, Durjódhana, Duhsászana és a többi száz testvér szívében fellángolt a féltékenység. – Mi történt azután? – kérdeztem aggódva. – Ami elkerülhetetlen volt. – Úgy érted…
– Hatalmas ünnepséget rendeztek Váránavátában – magyarázta Dhristadjumna. – A Pándavákat meg odaküldték. A békés, egyszerű Judhisthira miért is gyanított volna cselt? A Kauravák azzal kezdték, hogy az egekig magasztalták Váránaváta szépségeit. Így aztán a fivérek úgy döntöttek, hogy anyjukkal együtt odamennek egy kis levegőváltozásra. Érkezésükre új palotát építettek nekik. A Pándaváknak tetszett a pazar berendezés és a pompa. Nem tudták, hogy a palota a Jama királyságába vezető kapukat nyitja majd meg előttük…
Fájdalmamban felsikoltottam. A bátyám megragadta a karom. – Igen, Krisná. Az egész palota lakkfából készült. A Kauravák azzal bízták meg Dhritarástra ravasz miniszterét, Purócsanát, hogy pecsételje meg a Pándavák sorsát. Éjszaka felgyújtotta a sellakból készült házat, s a Pándavák, Kuntí, Purócsana – mind benn égtek. Ez az a szörnyű hír, amit Krisna hozott. Ennek hallatán lett mindenki olyan bánatos, ezért jajveszékelnek a cselédek a palotában. Ha valóban ez a Pándavák végzete, hogy fog akkor beteljesülni a cél, melyért megszülettünk? Ha egy olyan világban akarnánk megszilárdítani a dharmát, ahol nincsenek ott a Pándavák, az olyan lenne, mintha egy lótusz egy kiszáradt tóban akarna virágba borulni! Mozdulatlanul ültem. Most mi lesz velem? A szívemben már Ardzsunáé voltam. Tudtam, hogy rajta kívül senki más nem tudja teljesíteni a szvajamvara feltételeit. Lám, így jár az, aki Krisnára bízza magát! Nem is annyira magamat sajnáltam, inkább azt az öt erényes fivért. Micsoda sors! Ha mindez igaz, akkor Krisna sohasem lehetett a Pándavák szakhája, és biztosan nem azért született, hogy megszilárdítsa a dharmát. De most már mitévő legyek? A különböző királyságokból érkezett hercegek ezrével tolongtak az újonnan épített vendégházakban. Már mind megérkeztek a meghívott rokonok, barátok és külhoni vendégek is, hogy részt vegyenek az ünnepi mulatságokon. Új palotákat, ebédlőket, szálláshelyeket, cirkuszi arénákat, utcákat és piacokat építtettünk, ahol mindenütt rengeteg ember tolongott. Az ország minden szegletéből érkeztek tudósok és papok, hogy elénekeljék a himnuszokat. Abban a reményben, hogy elnyerhetik a kezemet, számtalan herceg gyakorolta naphosszat a célba lövést a vendégházak udvarain. Még enni és aludni is elfelejtettek. A szvajamvarát most már mindenképpen meg kellett tartani, habár előre lehetett tudni, mi lesz a kimenetele. Nem volt a világon senki, aki a párom lehetett volna, s ez nemhogy növelte, inkább befeketítette a jó híremet. Az, hogy senki sem méltó hozzám, számomra semmiképp nem volt kedvező ómen, hiszen nő voltam, ráadásul olyan nő, aki maga választja a vőlegényét. Ha mindenki kudarcot vall, apám akkor sem fog könnyíteni a próba feltételein, de ha mégis, akkor azt miért kellene csendben elfogadnom? Először felkínált Krisnának. Krisna nem fogadta el a kezemet; azt akarta, hogy a barátjáé, Ardzsunáé legyek. Nem haboztam, hiszen Ardzsuna Krisna egy részéből született. Ardzsuna testében Krisna volt az élet és a lélek. Nem Ardzsuna testének hódoltam meg. A jellemének, a lelkének ajánlottam fel magam. Más szóval, Krisna volt az, akinek meghódoltam, csak másként. Azt gondoltam, ha megkapom Ardzsunát, rálelek Krisnára. Ha azonban nem Ardzsuna, hanem más állja ki a próbát, mert apám enyhít a feltételeken, hogy szennyezhetném be a lelkem azzal, hogy feleségül megyek hozzá? – Fivérem… – mondtam lassan – nem lehetne leállítani a szvajamvara előkészületeit? – De hogyan?! Durjódhana és fivérei, Karna, Sakuni, Asvatthámá, Dzsajadratha, Salja, Kritavarmá, Szátjaki, Sisupála, Dzsarászandha… a sok-sok jelölt már mind elfoglalta a vendégházakat. Bhísma, Dróna, Kripácsárja, Balaráma és számos más tiszteletreméltó vendég jelentette be jövetelét. Megérkeztek az angai, kalingai, vangai, csólai, pandjai, magadhai, kósalai, hasztinápurai, madrai, kambhódzsai, gandhárai és más királyságbeli bölcsek is. Ha leállítjuk az előkészületeket, biztosan megneheztelnek. Egyesült erejükkel szemben Panycsála csak egyet tehet: megadja magát. Nagy veszélynek tennénk ki a birodalmat. Ezért a királyság jóléte és a vendégeink iránti tisztelet miatt megtartjuk a szvajamvarát a kijelölt időpontban és helyen. Nincs más választásunk. A Krisnát fenyegető veszély sohasem lehet fontosabb annál, mint ami a királyságot fenyegeti, gondoltam magamban, ezért nyilvánvalóan Krisnának kell szembenéznie a veszéllyel. De rajtam kívül ki érezhette át, milyen szörnyű veszély leselkedett rám? – Mindegy – sóhajtottam. – Amúgy is hajadon szűz maradtam volna. Senki sem fogja teljesíteni a szvajamvara feltételeit, így hát sohasem megyek férjhez. Most csak az a fontos, hogy elejét vegyük a királyságot fenyegető bajnak, és eltávolítsuk Panycsála ellenségeit. – Reméljük, ez fog történni – felelte bátyám. – Szépen hazatérnek a hadseregükkel együtt. Miért kellene próbára tennünk az erejüket? Nem válaszoltam. Egyszeriben kihunyt a szívemben minden lelkesedés, álom, vágy és aggodalom, amit a ceremónia ébresztett föl bennem. Mostantól egy örök szűz szigorú, aszketikus élete vár rám, akit nem érint meg sem öröm, sem bánat. Végtére is, ha semmilyen szerepem nincs abban, ami már megtörtént, és abban, ami történni fog, mi okom lenne az aggodalomra? De mi lesz a szívem álomhercegével?! Ez a hirtelen, idő előtti gyász újra meg újra felbukkant a gondolataimban. Megőrizheti-e az ember az egykedvűségét? Egy bizonyos pontig talán igen. De vajon maradhat-e mindörökre érzéketlen? Nem vettem észre, hogy kék szemeim megteltek könnyel. A bátyám azonban igen, s ez fájt neki. Hogy elterelje a figyelmemet, így szólt:
– Krisná, gyere, menjünk be! Apa vár bennünket. Üdvözölnünk kell Krisnát. Ő Árjavarta legkiválóbb hőse, a legbölcsebb ember, társunk örömben és bánatban. Nem helyes, ha hanyagul elmulasztjuk üdvözölni a vendéget. – Nem fogja beszennyezni Krisna dicsőségét, ha egy olyan jelentéktelen nő köszönti, mint én? – kérdeztem könnyek között. – Inkább nem néznék rá ezekkel a balszerencsét hozó szemekkel! Amint felmerült, hogy a legkedvesebb barátjáé legyek, szegényt azonnal elragadta a halál. Krisna vajon még egy ekkora csapás után is a szemembe fog nézni? Hirtelen nektárfolyam árasztotta el a füleimet, s megérintette lényem legbensőbb részeit. Ki nevet ilyen édesen? Körülnéztem, s ekkor Krisnát, a mindenki által vágyottat pillantottam meg magam előtt. Sötét teste még vonzóbbnak tűnt sárga öltözékében, a homlokára festett szerencsehozó jelekkel, a fülében csilingelő fülbevalókkal, gyönyörű, kék lótuszszemeivel, drágaköves nyaklánccal díszített, széles mellkasával, s vadvirágokból fűzött virágfüzérével. Ajkán finom mosoly játszott. Egy pillanat alatt minden bánatom és szenvedésem semmivé foszlott. Krisna tényleg varázsló volt! Elbűvölve álltam fel, hogy a hódolatomat ajánljam neki. – Bánatos arcod sokkal jobban tetszik nekem odaadó köszöntésednél – mondta ugyanazzal a mosollyal. – Biztosan nem tudod, mennyire vonzóvá teszi a bánat a csinos arcot. Akár igaz a Pándavák hirtelen halálhíre, akár hazugság, ha nem hoztam volna, az arcod sohasem fejezte volna ki e szomorúság semmihez sem fogható szépségét. Amikor megpillantottam gyönyörű arcodat, még a Pándavák elvesztése miatti fájdalmamat is elfeledtem. A régóta visszatartott könnyek most feltartóztathatatlanul végiggördültek az arcomon, miközben arra gondoltam: Krisna örül, hogy szomorú vagyok. Milyen kegyetlen! Egyenesen a szemembe nézett, és így szólt: – Amikor rád nézek, valami azt súgja, hogy a Pándavák még mindig életben vannak. Akinek veled tervezik a frigyét, az nem bujkálhat sokáig az emberek szeme elől. Ha a Pándavákat olyan könnyedén be lehetett csapni, hogy csak úgy belesétáltak a halál torkába, s benn égtek egy sellakból épült házban, akkor ezt az ostobaságuknak köszönhetik. Ha Krisna szakhája ilyen ostoba, akkor Krisna még ostobább. Krisná! Szerinted én ostoba vagyok? Krisnára néztem, s a szívem mindjárt azt súgta: Ardzsuna el fog jönni! Hogy betartsa fogadalmát, hogy megmentse Krisnát ettől a borzasztó veszélytől, el fog jönni.

Reklámok

1 hozzászólás a következőhöz: “Mahábhárata ínyencségek Draupadi naplójából 02

  1. Cieklinski Miklós szerint:

    Hare Krisna ☺️Èrdekes az ember ,hogy tud aggódni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s