Mahábhárata ínyencségek Draupadi naplójából 06

image

Láttam, hogy apám szeme könnybe lábad. Talán szomorú volt, hiszen ahelyett, hogy Hasztinápura hercegét – a harmadik Pándavát, Szavjaszácsít – szerezte volna meg vejének, itt volt ez a kolduló bráhmana ifjú, akinek még a származását sem ismertük. Ezt persze én is bántam, de nem akartam apám és fivérem szomorúságát azzal tetézni, hogy ezt szóvá is teszem. A szülők arra vágynak, hogy a leányuk boldog legyen, és a legjobb férfihoz menjen feleségül, de nem juthat minden leánynak kiváló férfi. És még ha jut is, akkor sincs rá biztosíték, hogy egész életében felhőtlenül boldog lesz. Mi értelme lett volna kimutatni a bánatot, amelyre nem volt orvosság, s amelyet a szülők sem tudtak enyhíteni? Boldogságtól sugárzó arccal indultam Ékacsakrába. Hódolatomat ajánlottam atyámnak, majd elbúcsúztam tőle:
– Azt kívántad, hogy Árjavarta legkiválóbb hőse legyen a vejed, s így is lett. Ennek mindannyian csak örülhetünk, magamat is beleértve. Bárcsak mindig az áldásaid kísérnének utamon! – Az ember legfontosabb dharmája az, hogy türelmesen végezze a kötelességét – válaszolta apám nyugodtan. – Ha el kell játszanod egy szerepet, soha ne hátrálj meg a rád váró kötelesség elől! Ez a dharma fennmaradásának záloga. Az áldásom legyen veled. Kívánom, hogy légy híres! Akkor még nem tudtam, hogy a szerepem minden pillanatban más lesz, s hogy egy örökké változó szövegkönyv szerint kell végrehajtanom szörnyű feladataimat. A két idősebb testvér ment elöl, mögöttük a két fiatalabb. Mi a rövid menet legvégén haladtunk. Ő hozzám igazította a lépteit, s vigyázott, nehogy lemaradjak. Hamarosan találkozom az anyósommal, egy kolduló bráhmana anyjával, tiszteletre méltó anyámmal. Ezekben a fejedelmi ruhákban állok majd elé. Ha a ruhám nem illene a fiához, akkor ahelyett, hogy családtagként viselkedne velem, már a kezdet kezdetétől látogatóként fog kezelni. Ezért még indulás előtt levettem minden ékszeremet, kivéve egy gyémánt orrbavalót és két gyöngyökkel kirakott karkötőt, jeléül annak, hogy férjes asszony vagyok. A hajamba tűzött virágok, a karomat, a bokámat és a nyakamat körülölelő virágfüzérek szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak. Felhő-sötét pöttyökkel hímzett fehér szárit viseltem. A ruhám egyszerű volt és kényelmes. A férjem időnként rám pillantott. Talán némán ő is a szépségemet magasztalta. Talán egyfajta büszkeséggel töltötte el, hogy elnyerte a kezem. Amikor ránéztem, én is önkéntelen vonzalmat éreztem. Elbűvölő volt, mint Kámadéva, a szerelem istene. Az alakja olyan volt, mint Krisnáé, erős, keménykötésű, a mellkasa széles, lótuszszemei tiszták, a kezei, a lábai szépen íveltek, határozottan vonzóak. A gondolatai az arcára voltak írva. Amikor legelőször rápillantottam, éreztem, hogy a szíve tiszta és mély, ő maga pedig nagylelkű és türelmes. Nem tudom, hogyan támadt akkor ez a gondolatom. Szerencsésnek éreztem magam, hogy a férjemnek mondhatom. Minden nő arra vágyik, hogy a férje legyen hősies, szép, bátor, okos és gazdag. Én ezt mind megkaptam. Talán csak a gazdagság hiányzott. Anyagi szempontból látszatra nem volt vagyona, de ha igazán a felszín alá néztünk, kiderült, hogy minden gazdagság birtokában volt. Egy férfi minden szükséges tulajdonságával rendelkezett. Csak rajta múlott, és akár a föld urává is válhatott volna. Legyőzhette volna az összes királyt, és ezáltal megszerezhette volna a világ minden kincsét. Ha teljesíteni tudta a szvajamvara igen nehéz feltételeit, akkor vagyont szereznie már biztosan gyerekjáték volna. Mégis közömbös volt a gazdagság iránt, akár egy jógí, egy dísztelen aszkéta. Koldus volt, s mintha a szegénység csak kiemelte volna lényének nemességét. Az, hogy egy ilyen hatalmas hős szegény, egyedül jellemének nagyságát jelezte. Menet közben belső vitát folytattam magammal, hogy bebizonyítsam, a férjem a világ legkiválóbb férfija. Szegény volta talán egyfajta kényelmetlenségérzettel töltött el, de azzal vigasztaltam magam, hogy ez csak nemeslelkűségének bizonyítéka. Fáradt voltam, botladoztam az erdei ösvényen. Puha talpamat szúrták a tüskék. Vérezni kezdett, s a vér elkeveredett a lábamra festett altával. Ezért is nem vette észre azonnal a férjem. Bármennyire fájt is, nem szóltam egy szót sem. Úgyhogy nem tudott meg semmit. Amikor azonban az izzadságcseppek kezdték átitatni fehér ruhámat, megszólalt: – Nagyon szenvedsz? Igazán sajnálom. Nem helyes, hogy egy kolduló bráhmana hercegnőt vegyen feleségül. Ha énelőttem bárki más elnyerte volna a kezedet, nem tettem volna próbát. Abban a reményben jöttünk, hogy majd ajándékokat és ételt kapunk a hercegnő szvajamvaráján, de a sors különös szeszélye folytán magát a hercegnőt nyertem el. Természetemnél fogva hallgatag voltam, s egyébként sem akartam fecsegő fruskának tűnni egy olyan férj előtt, akit alig ismertem. Csak annyit feleltem: – Bármit is rendeljen az Úr, az úgy helyes. Mi értelme azzal foglalkozni, hogy mi történhetett volna? Okosabb, ha annak örülünk, ami megtörtént. – Ó, Drupada leánya! Szerencsés vagyok, hogy elnyertem a kezed – lelkendezett a férjem. – Én is – feleltem szégyenlősen. Ekkor megbotlottam egy kőben, és majdnem elestem. Mindkét karját kinyújtva elkapott. Zavarba jöttem, de hamar összeszedtem magam. – Krisná-déví – szólított meg udvariasan, – a szertartás szerint még nem nyertem el a kezed. Az esküvő majd akkor fog megköttetni, ha anyám is áldását adja rá. De ha te is jónak látod, a karomra támaszkodhatsz, miközben átkelünk ezen a nehéz erdei ösvényen. Azzal felém nyújtotta erős, gyönyörű kezét. Habozás nélkül a tenyerébe tettem a kezemet. Mit nem adtam volna oda neki abból, amit a magaménak mondhattam, azok után, hogy jogosan elnyert? Kéz a kézben folytattuk utunkat. Most értettem meg, miért döntött úgy Dzsánakí-déví, hogy a királyi palotát elhagyva, az erdőbe vonul Rámacsandrával. Ő a világ anyja volt, tudnia kellett hát, milyen romantikus kéz a kézben sétálni a férjével a veszedelmes erdei ösvényeken. Milyen meghitt, milyen boldog érzés volt! Ahogy ott lépkedtünk egymás mellett, a férjem egyszer csak megszólalt: – Hallottam, hogy Drupada király eltökélte: a harmadik Pándava fivér lesz a veje, s hogy ebbe a hercegnő is beleegyezett. Sajnos, mind az öt Pándava a halál martaléka lett, s így végül egy szegény bráhmanát kellett vejéül fogadnia. Minden panycsálai polgárt lesújtott a bánat Krisná hercegnő balsorsa miatt. Remélem, nem szenvedsz nagyon. Éreztem, hogy ez a bátor ifjú csak próbára tesz. Biztosan neki is a fülébe jutott, mennyire vonzódtam Ardzsunához. Féltékeny lett volna rá? Nos, lehet. Mi természetellenes lett volna ebben? Ha egy nő egy gyönyörű szoborhoz kezdene vonzódni, még az is elviselhetetlen lenne a párja számára. A hős szívének e parányi titka nem maradhatott rejtve előttem. Habozás nélkül válaszoltam:
– Fáj a szívem. Nem magamért, érte. Hogy annak, aki maga volt az erény és a bátorság, ilyen természetellenes halállal kellett meghalnia! Nem tudom elhinni, mégis megtörtént. Magam miatt miért sajnálkoznék? Tisztában voltam vele, hogy egyedül Ardzsuna, Árjavarta legkiválóbb hőse teljesítheti a szvajamvara feltételeit. Én csak azt tudtam, hogy akit Krisna becsül, az Ardzsuna. Ezért aki a férjem lett, a szememben maga Ardzsuna. Az enyém lett Árjavarta legnagyobb hőse, aki máris elnyerte Krisná tiszteletét. – Hallottam, hogy Krisna előrelátásának köszönhetően az öt Pándava fivérnek sikerült élve megmenekülnie a sellakházból – válaszolta komolyan. – Ha Ardzsuna él, és egy nap meglátogat, mit teszel? A szívem táncra perdült örömében. – Soroljam el, hogy mi a feleség kötelessége? – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ha egy ilyen nemes személyiség tér be a házamba, természetesen illő vendégszeretettel köszöntöm majd. A vendég Nárájanát képviseli. Ha nem így tennék, oda a háziasszonyi dharmám. Sőt, még arra is megkérném, hogy legyen a férjem barátja. – Hogyan?! – kérdezte meglepetten. – A férjem az én szememben Ardzsuna. Ő meg a másik Ardzsuna. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a két Ardzsuna összebarátkozzon! A férjemet mulattatta a dolog. Gyengéden megszorította a kezem, és így szólt: – Hallottam, hogy a hercegnő jártas a szentírásokban. Akkor úgy gondoltam, egy nő számára a szentírások ismerete annyit jelent, hogy elismétli őket, mint egy papagáj. Most már látom, hogy te nem egyszerűen bemagoltad a szentírásokat, hanem el is sajátítottad őket. Nemcsak tanult vagy, de bölcs is. Elismerem, hogy legyőztél. Egy ütemre lépkedtünk tovább. A többi fivér előttünk haladt. Ahogy rájuk néztem, arra gondoltam: szerencsés vagyok, hogy két idősebb és két fiatalabb sógorom lesz. A legidősebb fivér bátor, kiegyensúlyozott és türelmes, mint egy isten. Már a látványa is tiszteletet és megbecsülést ébreszt. Aki mögötte halad, épp oly hatalmas, mint amilyen jóképű. Minden férfi törpének látszik mellette. Már a látványától is félelem fog el. A következő a többiekhez hasonlóan szépséggel van megáldva, s tele van önfeledt gondolatokkal és játékossággal. Olyan a természete, hogy az ember már az első találkozásra a barátja szeretne lenni. S végül a legifjabb sógor: egyedülállóan vonzó személyiség. Szégyenlősnek és hallgatagnak tűnik. Csak akkor nyitja szólásra az ajkát, ha feltétlenül szükséges. Öröm lesz elhalmozni a szeretetemmel. Mi mögöttük mentünk, kéz a kézben. Egyszer sem néztek vissza, mintha szerettek volna olyan gyorsan eltűnni a látóterünkből, amilyen gyorsan csak lehet. Első látásra kivívták a megbecsülésemet. Szerettem volna valahogy kifejezni az irántuk érzett szeretetemet és gyengédségemet. Egyszer csak eltűntek a szemünk elől. Mivel a férjem hozzám igazította a lépéseit, messze lemaradtunk mögöttük. Mellette mentem, ő pedig szorosan fogta a kezemet. Mintha csak ketten barangoltunk volna az elhagyatott erdőben – milyen boldogság nyomában is? De miért fosztottuk volna meg magunkat attól az örömtől, hogy együtt sétálhatunk? – Hercegnőm! Tudod, mire vágyom ebben a pillanatban? – tette fel hirtelen a férjem a költői kérdést. – Azt kívánom, bárcsak eltévednénk ebben az erdőben! Senki sem találna ránk. Senki sem rontaná el a magányunk örömét. – Van valami romantikus abban, ha az ember ismeretlenségben él – válaszoltam halkan. – De az, aki arcát elrejtve barangol a világban, elveszíti a hírnevét. Egy hősnek az a kötelessége, hogy elpusztítsa a gonoszokat. – Ahhoz, hogy az ember rangrejtve élhessen az erdőben, minden pillanatban pusztítania kell a gonoszokat – mondta incselkedőn. – Ha nem végez a vérszomjas fenevadakkal, egykettőre elpusztul az őserdőben. – A gonosz emberek félelmetesebbek, mint a dzsungel vérszomjas fenevadjai. A vadállatok azért ölik meg egymást, hogy életben maradhassanak, de az ember képes csak azért lemészárolni a felebarátját, hogy ezzel a hiúságát táplálja. Hősök pedig azért születnek a földre, hogy megőrizzék a dharmát. Árjaputra! A te hősiességed nyújt vigaszt a földanyának. A föld attól dicsőséges, hogy hősöket szül. A férjem megfogta a kezem, és átsegített egy patakon. – Azt se bánnám, ha örökre az erdőben kellene élnem, mert mellettem leszel, és lelkesítesz, hogy megóvjam a dharmát – mondta.

Reklámok

2 hozzászólás a következőhöz: “Mahábhárata ínyencségek Draupadi naplójából 06

  1. Cieklinski Miklós szerint:

    😯Csodás😊

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s