Mahábhárata

“Nőknek és…”

“Ambiká kíváncsian nézegette magát a tükörben, miközben a szolgálólányai az utolsó simításokat végezték el rajta. Gyönyörűen felékszerezték és kicsinosították a nászéjszakára. A több hónapos gyász sem vett el semmit a szépségéből: a bőre tökéletesen sima volt, fehér, akár a tej, ovális arcát ébenszín hajtincsek keretezték, fekete lótuszszirom-szemei felett két íj ívelt át, két csodálatos szemöldök. Nem is csoda, hogy mindvégig az igézetében tartotta egykor a férjét, aki alig tudott akár egy pillanatra is elszakadni tőle. Amíg Vicsitravírja élt, szolgálólányai minden este felékesítették Ambikát, hogy mindig szép és vonzó legyen, ha a férje megkívánná. És most, miközben ékszereit aggatta magára és felöltötte finom ruháit, szomorúan gondolt vissza azokra a napokra, amiket hitvesével töltött. Milyen furcsa is, gondolta, hogy a nagy hős erős karjainak ölelése után most arra készül, hogy egy másik férfival találkozzon! Viszolyogva gondolt erre, s egyre nyugtalanabb lett.

Egyedül akart maradni a gondolataival, s elküldte a körülötte tüsténkedő öltöztetőlányokat. Amikor a férje fiatalon és váratlanul meghalt, ő is a halotti máglya tüzébe akart lépni, hogy kövesse őt a mennybe. Elképzelhetetlen volt számára az élet Vicsitravírja nélkül. Anyja, Szatjavatí királynő azonban lebeszélte erről, s emlékeztette őt a kötelességére, ami még rá várt. Annak ellenére, hogy annyi hitvesi örömben volt része a férjével, hét évi házasság után sem született gyermekük. Felelősség terhelte a királyt, mivel nem tett eleget atyai és uralkodói kötelességének: nem hagyott hátra utódot. Hogyan is léphetett volna így be a mennyek kapuján?

Szatjavatí a lelkére beszélt Ambikának és a király másik feleségének, Ambálikának, hogy maradjanak a palotában, és teljesítsék be ők uruk kötelességét, s így biztosítsák számára lelke üdvösségét. A szentírások akkoriban megengedték, hogy szükség esetén a férj bátyja nemzzen gyermeket a feleség méhében, ha a férj erre képtelen volt. Ambiká emlékeztette magát, hogy most ilyen szükséghelyzet állt elő, s megnyugodott. Ha egyesül Bhísmával, nem árulja el férje iránti szerelmét, hanem valójában őt és a királyságot szolgálja ezzel. Mindeddig zaklatottan járkált föl-alá a hálószobában, de most ledőlt elefántcsont ágyára, és pironkodva várta az eseményeket. Bhísma egy erős férfi, rendkívüli jellem! Ki is lenne hát alkalmasabb nála, hogy királyi sarjat nemzzen a méhében? Mindent meg kell tehát tennie, hogy
Bhísma érezze: nagy tisztelettel viseltet iránta.

Kopogtak. Ambiká szégyenlősen felpillantott, s amikor meglátta az ajtón belépő magas férfit, ereiben megfagyott a vér: nem Bhísma volt az! Egy ráncos, visszataszító és piszkos aszkéta állt előtte. Beesett arca mélyéről, csapzott hajcsimbókjai sűrűjéből félelmetes szempár meredt az asszonyra. A fogai szinte olyan feketék voltak, mint a teste maga. Egy szál ruhadarab volt rajta: koszos ágyékkötője; szőrös testét vastag piszokréteg borította. Habozás nélkül elindult Ambiká felé és odaült mellé az ágyra. Az asszony azonnal visszahőkölt: megcsapta orrát a férfi testéből áradó kellemetlen szag. „Ki ez az ember?” – gondolta. Tudomása szerint Bhísma volt Vicsitravírja egyetlen fivére. „Ó, Istenem, bárcsak elájulnék!” – imádkozott magában, mivel elképzelni se tudta, hogyan lesz képes elviselni e félelmetes ember érintését. Amikor a ruháján érezte a férfi ujjait, gyorsan behunyta a szemét, s alig tudta megállni, hogy föl ne sikoltson.

Miközben Bhísma és Szatjavatí beszélgettek, kinyílt Ambiká ajtaja, és Vjászadéva lépett ki rajta. Bhísma a lábai elé borult, Szatjavatí pedig aggódva ezt kérdezte: – Ugye tökéletes fiat szül majd a hercegnő?

A bölcs megáldotta kezével a felegyenesedő Bhísmát, majd így szólt Szatjavatíhoz:

– Olyan erős lesz a királynő fia, mint tízezer elefánt. Rendkívül értelmes lesz, bölcs és gazdag. Száz fia születik majd. Csakhogy, ó, erényes asszony, anyja hibájából vakon születik majd.

Szatjavatínak a lélegzete is elállt a döbbenettől. – Hogyan lehetne egy vak ember a Kuru dinasztia királya? – kérdezte.

Vjászadéva elmagyarázta, ő azzal a szándékkal lépett be Ambikához, hogy egy minden tekintetben tökéletes fiat nemzzen neki, de a hercegnő annyira megijedt, amikor megpillantotta, hogy behunyta a szemét. Amikor korábban beleegyezett abba, hogy egy trónörököst nemz Ambiká méhében, a bölcs kikötötte, hogy a hercegnőnek el kell őt fogadnia olyannak, amilyen – csúf látványával együtt. Szatjavatí hívására azonnal maga mögött hagyta a Himaláját és szigorú, aszkétikus életét. Fogadalmainak megfelelően hosszú ideje nem mosakodott már, s a külsője ápolatlan, torzonborz lett. – Kellemes, jóképű, drágakövekkel felékesített férfitestben jöttem volna el a királynőhöz, ha előtte egy éven keresztül vallásos vezeklésnek vetette volna alá magát – folytatta –, de te azt akartad, hogy azonnal foganjon meg. Ezért hát vallásos fogadalmammal összhangban szabtam meg a feltételeimet.

Szatjavatí nem győzte átkozni magát türelmetlenségéért. De egyszerűen képtelen volt várni. Trónörökös nélkül a királyság sorsa állandó veszélyben forgott. Egy uralkodó nélküli országban még az eső sem követi a megszokott rendet, s a félistenek sem kegyesek. Ezért kérte arra Vjászadévát, hogy haladéktalanul tegye meg kötelességét. És tessék! Egy vak fiú. Hogyan is válhatna belőle király valaha is!

– Egy másik királyt kell adnod a Kuru nemzetségnek! – esedezett. – Kérlek, ezúttal Ambálikának nemzz fiat!

Vjászadéva együttérzéssel nézte izgatott anyját, s eloszlatta a félelmeit.
Hamarosan visszatér majd, hogy egy újabb gyermeket nemzzen. Szatjavatínak csak az a dolga, hogy hívja, amikor Ambáliká kész fogadni őt. Szavai végeztével Vjászadéva eltűnt. Szatjavatí Bhísmához fordult: – Éppen ettől féltem. Most Ambálikát kell megkérnem, hogy fogadja a bölcset. Ó, bárcsak nagyobb sikerrel járna, mint a nővére.

Egy hónap se telt bele, és Vjászadévát újra a palotába hívták. Ezúttal is szigorú, aszkétikus életet kellett maga mögött hagynia, s megint csak visszataszító külsővel érkezett. Szatjavatí Ambáliká hálószobájához vezette, s a bölcs habozás nélkül belépett…”

“…Férfiaknak”

“Amikor Dróna betört a Judhisthira előtt álló katonák sorai közé, Kumárával, a Pándava szekerének kerekeit védelmező panycsála herceggel találta szembe magát. Kumára folyamatosan ostromolta hosszú szárú nyílvesszőivel a Kuru hadvezért, és megállította előrenyomulását. A herceg hol nevetve, hol üvöltve ontotta a tanító felé a nyilait, és több száz lövedéke célba is talált. Dróna megszédült a beléfúródó nyilaktól, de hamar összeszedte magát, és válaszul egy kiszélesedő hegyű nyílvesszőt helyezett íja idegére. A húrt kifeszítette egészen a füléig, majd elengedte. A halálos pontossággal célba találó vessző azonnal elválasztotta Kumára fejét a testétől. Ekkor egy másik panycsála herceg, Szimhaszéna vette át a támadást, és – fivére, a velőtrázó csatakiáltással felbukkanó Vjághradatta támogatása mellett – száz gyilkos erejű nyílvesszőt lőtt Drónára. A két testvér acéllövedékei egymás után fúródtak Dróna karjaiba és mellkasába, ám a tanító – rá se hederítve a sebeire – két borotvahegyű nyíllal, gyors egymásutánban lemetszette támadói fejét. Amikor az arany fülbevalókkal és arany sisakokkal ékes fejek legurultak a földre, Dróna megindult Judhisthira felé.
– Elfogtuk Judhisthirát! – kiáltották diadalittasan a Kaurava harcosok.

Ahogy Dróna és Judhisthira között egyre csökkent a távolság, a Pándava seregből rémült kiáltások harsantak. Ardzsuna felfigyelt a hangokra, és azonnal a helyszínre hajtott, kíméletlenül legyilkolva az útjába kerülő harcosokat. A bátyja segítségére siető Ardzsunából és szekeréből nem látszott több, mint egy folyamatosan táguló kör, melyet az íjáról minden irányban szakadatlanul özönlő nyilak alkottak. A nyílfelhőből egyedül az égbenyúló zászlórúd tetején trónoló Hanumán látszott ki, aki vérfagyasztó üvöltésekkel riogatta az ellenséget a harci lobogóról.

Durjódhana ekkor több ezer szekérhajtót vezényelt Ardzsuna ellen. A had félelmet nem ismerve nyomult a Pándava ellen. Ardzsuna körül egyetlen nyíltengerré változott a harctér, és akik belekerültek, máris búcsút mondhattak az életüknek. Szekereikből is csupán tönkrezúzott roncsok maradtak. Dróna belátta, lehetetlen megközelítenie Judhisthirát. Hiába érkezett akármennyi segédcsapat, képtelenek voltak áthatolni a haragtól lángoló Ardzsuna nyílfüggönyén, és kisvártatva minden támadója a halál birodalmába távozott. Akinek valahogy mégis sikerült túlélnie a gyilkos nyílzuhatagot, hanyatt-homlok menekült, amerre látott.

Ardzsuna pusztításának csak a nap tudott véget vetni, melynek korongja időközben lebukott a nyugati látóhatáron. Dróna megfújta kagylókürtjét. A két
hadsereg felfüggesztette a harcot, és egymás vitézségét dicsérve visszatértek a szálláshelyükre.

Miután Ardzsunával szemben alulmaradt, Dróna csüggedten foglalta el a helyét Durjódhana mellett a sátorban. Módfelett bántotta, hogy nem tudta megfékezni saját tanítványát.

– Megmondtam neked, hogy ha Ardzsuna őrzi, nem tudom elfogni Judhisthirát

– rótta fel a Kaurava hercegnek. – Más megoldást kell találnod rá, hogy Ardzsunát elszakítsd a bátyjától. Ha őt sikerülne kiiktatnod, Dhristadjumna és a többi hős már nem jelentene akadályt, hiszen a Pándava királyt az ő ellenükben már foglyul tudnám ejteni. Vagy sikerül a tervünk, vagy nem, de annyit bizton ígérhetek, hogy legalább egy nagy Pándava hőst a másvilágra küldök – csak merjen Judhisthira segítségére sietni. Ám mindehhez elengedhetetlen, hogy Ardzsunát valahol máshol foglald le a csatamezőn.

– Ardzsuna elégszer tört már borsot az orrom alá – vette át a szót Szusarmá.

– Ki nem állhat engem és a fivéreimet. Amikor éjszakánként arra gondolok, hányszor keserítette már meg az életemet, nem jön álom a szememre. Ezért most azt kérem tőletek, adjatok nekünk egy lehetőséget, hogy holnap megvívjunk vele. Adjatok a mieink mögé ötvenezer szekérharcost, akiknek nem száll inukba a bátorságuk, és mi kihívjuk Ardzsunát. Aztán majd elválik, ő távozik-e az élők sorából, vagy a mi terhünktől szabadul-e meg hamarosan a föld.

Durjódhana megdicsérte Szusarmát bátor fogadalmáért, amit a királyok is nagy éljenzéssel fogadtak. Szusarmá és négy fivére a szent tűz előtt tett esküvel fogadta, hogy másnap az embereivel az utolsó csepp vérükig harcolni fognak Ardzsuna ellen. Miután a bráhmanák mantrákkal és szentelt vízzel pecsételték meg az ígéretét, Szusarmá felállt, s fennhangon kijelentette:

– Ha nem ölöm meg Ardzsunát, vagy ő nem öl meg engem, azt akarom, hogy oda jussak a harcosaimmal, ahová a bráhmanagyilkosok, az iszákosok, a házasságszédelgők, a tehéngyilkosok, az istentagadók kerülnek, és azok, akik elhagyják szülőanyjukat vagy elutasítják a hozzájuk menedékért folyamodókat. Ha holnap megfutamodunk Ardzsuna elől, azt akarom, hogy a pokloknak ezekbe a bugyraiba kerüljünk. Ha azonban bátran küzdünk az utolsó csepp vérünkig, legyen jutalmunk a boldogság örök birodalma.

A hivatalos eskütétel után Szusarmá és a fivérei nyugovóra tértek. Durjódhanába visszatért az életkedv: valósággal madarat lehetett volna fogatni vele. Ha Szusarmának nem is sikerül megölnie Ardzsunát – ami elég valószínű –, legalább lefoglalja őt, amíg Dróna elrabolja Judhisthirát. Durjódhana elégedett mosollyal nézett Karnára. Ha jól meggondolja, talán nem is olyan fontos, hogy
megöljék Ardzsunát. Dróna és Szusarmá fogadalma alaposan felboríthatja az esélyeket. Végül is mit számít, hogyan nyerik meg ezt a háborút? A lényeg az, hogy győzzenek – a többi nem érdekes. A Kaurava herceg felszegett fejjel, magabiztos léptekkel hagyta el a gyűléstermet. Nyomában Karna lépdelt, kezét széles kardjának markolatán pihentetve.”