Hókuszpókusz

image

“Csiribú, csiribá,

image

abrakadabra, és a befőttes gumi átugrott az első két ujjamról az utolsó kettőre ☺️”

image

– hangzott a produkciót kísérő magyarázat a szombati tanácsadói programunk gyerekszótakoztató bűvészelőadásának utolsó, számukra is könnyen elsajátítható bemutatóján.

Somogyi árvíz

image

Amikor még Szegeden laktam, gyakran álmodtam arról, hogy kiönt a Tisza. Nem csak gyerekként, felnőtt fejjel is. Sőt, az egyik árviz alkalmával Krisna és Balaráma mentette meg az életemet.

image

Mióta Krisna-völgybe költöztem, az ilyesfajta rémálmok szerencsére elmúltak. Noha itt is van áradás, közel sem olyan veszélyes, mint a szülőföldemen.

image

Maximum a kerítést szaggatja szét, elmossa a termés egy részét és a murvás utat teszi tönkre úgy rendesen 🙃

A Krisna-völgyi Búcsúban mindenki elégedett

image

A Búcsúban szerzett élményekről beszélgettünk. Bár mindannyian tapasztaltunk hiányosságokat vendéglátói részről, ami nem meglepő, hiszen rekord létszámú volt a három napos rendezvény látogatottsága, az egyöntetű vélemény mégis az volt, hogy a vendégek elégedetten távoztak. Elgondolkoztam, vajon milyen extra szolgáltatás sarkallhatta őket a megértésre és a toleranciára. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az ok a testi léten túl mutató transzcendentális tudás lehetett. Megszabadulni a félelem legveszélyezebb fajtájától. Az erről való felvilágosításban a legnagyobb szerepet a számtalan lelki témájú könyv és előadássorozatok mellett talán a tehénvédelmi központ előtt kiállított karma-szobor kapta. A “Ki mint vet, úgy arat” gondolatot folytatvánt ‘beszélt’ a vendégeknek arról, hogy aki erőszakot követ el más élőlényekkel szemben, az később nagy valószínűséggel, valószínűleg egy másik testben, ami akár még állati is lehet, visszakapja. A kommunikatív szobor közkedvelt látványa rövid időn belül fotózkodás, szelfizés zarándokhellyé vált. Olykor azonban az erőszakról történő felvilágosításhoz a vendégeknek még a tehenészetig sem kellett elmenni. A bejáratnál az arra vállalkozókat ökrösszekeres fogat várta. Az egyik ilyen szekér hajtója mesélte, hogy a vendégei ki nem fogytak a kérdésekből. Az útvonal egy igen meredek lejtőn vezetett keresztül, és hát húszegynéhány emberrel a háta mögött rendesen összpontosítania kellett, hogy az érdektelen ökrökből kihozva a kellő teljesítményt, elkerülje a kellemetlen szituációkat. Olykor-olykor még az ostort is meg kellett dolgoztatnia. Egy ilyen alkalommal az egyik idősebb hölgyutasa nehezen tudta összeegyeztetni a ‘Tehénvédelmi Központ’ fogalmát az ostorcsapásokkal. Kérdésének hangot is adott, amire az utasok nagyrésze szintén kíváncsian várta a választ. Nos, a válasz a különféle állatok eltérő fájdalomküszöbét nem érintette. Én csak sebtében jegyzem meg, hogy vannak állatok, melyeknek már a bőre is nagyon érzékeny, mint például a lovak, vannak, amelyek csak az izomzaton keresztül tapasztalnak fájdalmat, és akadnak olyanok, mint az ökrök is, hogy csak azt érzik, ami a csontjukig hatol, vagyis nagyjából semmit. Szóval a bőrükön csattanó ostor látványa egy empátiával megáldott embernek fájdalmasnak tűnhet, az állat számára ugyanaz csak egy vizuális élmény. Feltéve, ha hátra pillant. De visszatérve a válaszra, a kocsis tisztelettel megkérdezte a kíváncsi hölgyet:
– Ne haragudjon asszonyom, ön vegetáriánusnak tetszik lenni?
– Nem – hangzott a hölgy válasza.
– Akkor ki bántja az állatokat, ön, vagy én? – tette föl újabb, meglehetősen logikus kérdését a kocsi hajtója, amit az utasok egy számukra is váratlan ‘Aha!’  élménnyel nyugtáztak.