Naru vasárnap szülinapi zsúrra volt hivatalos. A buli jól indult, csak ő talált egy kicsit nehezen magára. Először nem volt olyan pizza, amilyet megevett volna. Aztán a szörpis poharát borította föl valaki. Végül már nem győzte kivárni az ötödikféle pizzát, és bevállalt egyet az előző négy valamelyikéből. Arra meg ő borította rá a szörpit a nagy legyezés közben.
Viszont mire a torta is megérkezett, már nála is minden sínre került.
Sok sok otthon töltött nap után Naru újra szalonképes. Ma reggel már a templomba is átmenet. Ott találkozott néhány barátjával. Volt mit megosztani a hosszú szünet után.
És természetesen mókázásból sem volt hiány 😀
Naru és Kumári nehezen akarnak kikeveredni a pár hete kezdődött betegségükből. Rövid intézmény látogatás után mindketten újra otthon. A kép magáért beszél. “- Vajon hányszor kell még leperecelni ebben a hónapban a háziorvosi rendelőbe? ” tűnődhetett ma reggel a mélabús Krisna-kumári. És szavamra mondom, ez nekem is többször megfordult a fejemben 😨
Ebédnél rendszerint megkérdezem a nejemet délelőttjének izgalmas alakulásáról. Tegnap sem volt ez másként. Kérdésemre viszont szokatlanul szomorú választ kaptam. Naru kapott egy fekete pontot.
Ej, gondoltam magamban, azért a kis létszámú iskolának is meg van a maga előnye. A gyors információáramlás. Dinatarini osztálya a másodikos, Naru pedig elsős. Biztos a szünetben újságolta el anyának a rossz hírt. De mint a nejem következő mondatából kimerült, nem ez történt. “Én adtam neki fekete pontot.”
Történt ugyanis, hogy a rajzórán összevont foglalkozás volt. Egyben az első és a második osztály. Témája pedig az önarckép rajzolás.
Mindenki szorgosan dolgozott, csak a mi Narunk vette egy kicsit könnyelműen a dolgot. Rajzolni rajzolt, csak épp nem úgy, ahogyan kellett volna. A fekete ponton Dinatarini is meglepődött. Szinte még senkinek nem adott ilyet. Az egyik másodikos, látva az osztályfőnökének alkalom szülte szigorát, majdnem elpityeregte magát.
A számomra is meglepő történet a délelőtt olvasottak hatására fejemben kavargó gondolatoknak is nyugvó helyet adott. “Aki a vesszőt kíméli, fiát nem szereti” volt olvasható a Srímad Bhágavatam egy verséhez fűzött magyarázatban, ami az Úr Krisna szerető apai gondolkodását ecsetelte: “Az egész univerzum atyja, lelki tanítómestere és legfelsőbb irányítója vagy. Te vagy a legyőzhetetlen idő, aki saját érdekükben megbünteti a bűnösöket. Számtalan inkarnációdban, melyekben saját akaratodból jelensz meg, ellentmondást nem tűrve cselekszel, hogy letörd azok büszkeségét, akik e világ urainak tekintik magukat.” Hát igen, a szeretet jelentését a maga sajátos valójában bizony nem könnyű megérteni a rám is oly erősen jellemző szentimentális beállítottsággal.
Még Krisna-völgyben is!
És micsoda szerencse, hogy pont olyan könyvet árulnak, amire szükségünk van!
Egy ilyen tekintetnek egyébként sem tudnék ellenállni 😇
A pszichológus véleménye is megerősítette azon döntésünket, hogy elmondjuk a gyerekeknek, a Télapó nem létezik. No, nem mintha ez számítana valamit az ő belső érzelemviláguk mesés szereplőinek hovatartozásán. Erre az egyik legfrissebb példa két földim Szegedi nagyszülőkkel rendelkező fiának párbeszéde, mely a tegnapi Télapós témájú rajz óra alatt volt hallható.
Karuna Sjáma: – Én tudom, hogy igazából nincs is Télapó. Védu, te elhiszed, hogy az Északi sarkról jön?
Védánta: – Én tudom, hogy igazából nem az Északi sarkról jön, hanem az Alföldről!
Ami pedig mégérdekesebb. A Télapó, annak ellenére, hogy nem létezik, néha napján Krisna konyhájában is megfordul.
Másra nemigen tudtam gondolni, mikor a napokban megpillantottam Krisna felajánlásra szánt hajnali édes falatkáit.
Meglepve tapasztaltam, hogy a billentyűzet gépelést segítő szótára nem tartalmazza a “könyörület” szót. A “könyörtelen”-t annál inkább. Remélem, ez csak a magyar nyelvű program hibája. Szóval a kisiskolások tegnap ismét ízelítőt kaptak annak tudományából, hogyan gyakorolhatják a más élőlények iránti könyörületet a legmagasztosabb módon, elérhetővé téve számukra azt a tudást, ami kioltja az anyagi létezés lángoló tüzét.
Ellátogattak a falu azon részeire is amelyekre a múlt szombaton nem jutott idő, s udvariasan kínálgatták portékáikat:
“Jaj de jó, hogy erre jártunk, mert így önnel találkoztunk.
Rengeteg szép könyv van nálunk, fogadja el, ez a vágyunk.
Tudjuk, polcán vannak könyvek, de ezt a sors szánta önnek.
Hogy lehet ön mindig boldog? Olvassa el, itt a titok.
És, hogy jó szerencse érje, adjon sok adományt érte.”
Bár a gyakorlati oktatás e szép emberi tulajdonság legmagasztosabb formájának bemutatására irányult, akadtak olyan gyerekek is, akik a könyörület egyéb szintjének birtoklásáról tettek elbűvölő tanúbizonyságot.
Jamuna például egy bácsikának adott jó tanácsot, aki szívéhez ölelve mondókájuk utolsó javaslatát, jó sokat akart adományozni. Az idős úriember épp a perselybe dobálta bele adományát látszólag számolatlanul, mikor a számtannal épp csak néhány hónapja ismerkedő Jamuna, arcán az aggodalom és az együttérzés vonalaival finoman közbe szólt: “Joooól van,… elég lesz,… hát önnek is maradjon!”
Pár napja én mentem Naruért az iskolába. A hírtelen adódott program után még terveim voltak. Naru nehezen tud kiszabadulni a hely varázsából, de tudja, hogy ha azt mondom, akkor mennünk kell.
Nos tévedtem. Sok lúd disznót győzött. A gyerekek az idő múlására fittyet hányva önfeledten lazultak az épület körül. Alig lehetett őket lerángatni a tornaszerekről.
Az elmém pedig csak állt ölbe tett kézzel, várva, hogy mikor lehet már övé a szerep. Kínomban fotózni kezdtem. Azonban az eszmélésem későinek bizonyult. A tömeg addigra oszladozni kezdett.
A szülők “kínjukban” pedig csak ölbe tett kézzel várták az indulást.
Az idei tanévnyitó Krisna-völgyben a rendhagyónál is rendhagyóbbra sikeredett. A napja augusztus utolsó vasárnapjára esett. Ezen bejegyzés sajnos nem fogja tudni visszaadni teljes mértékben a színes program hangulatát. A képen egyébként épp a tanévnyitó utolsó mozzanata látható, amikor is a gyerekek felajánlják eszközeiket Krisnának.
Krisna mosolya az sugallja, hogy a felajánlást elfogadta. Jöhet a padokban az erőfeszítés.
Az ovisok helye egyenlőre még a nézők között van.
Az új egyenruha.
Az ifjú másodikos (a teljesség igénye nélkül).
És tanítójuk.
Egy kis közös éneklés.
Az idei ballagók.
Az iskola újoncai.
Színdarab.
Ez bizony a bizonyítványosztás.
Az abc első betűjének tanítványi láncolaton keresztüli alászállása.
Több napi várakozás után ide is lejutottunk.
Rövid szemlélődés után…
a csipet csapat lázas munkához látott.
A folyamatot aggódó szempárok kísérték.
A ruházat egyre hiányosabb lett.
Persze, aki nem dolgozott, annak nem volt melege. Ne felejtsük el, hogy ez a Balti tenger 🙂
A pulóver még délben is jól jön!
narottamblog 