Ha majd a testemet egy gödörbe dobják

image

Tegnap, szemétszállítás közben egy kedves ismerőst láttam viszont a komposzthalmon. Igen, ő az. A gyönyörűen kifestett tök, aki nem rég még az oltáron tündökölt. Fénykoráról néhány bejegyzéssel ezelőtt fotókat is posztoltam. Akkor még egy kicsit jobban nézett ki 😉 A rodhadó zöldségek közt heverésző alak látványa egy szent költő híres versét juttatta eszembe (ami azt hiszem, igazából rólam szól):
1) Noha az emberi létforma a legritkább lehetõség a lelki tökéletesség elérésére, lám, most keservesen sírok: a születéssel ugyan megkaptam ezt a lehetõséget, de ostobán elszalasztottam, mert soha nem imádtam az Úr Krisnát. Ó, kinek mondhatnám el nyomorúságom történetét?
(2) Miután megházasodtam és belebonyolódtam az anyagias családi élet ügyes-bajos dolgaiba, haszontalan dolgokra fecséreltem az idõmet. Az egészbõl nem származott semmilyen kézzelfogható nyereség vagy tartós haszon, csak gond és bosszúság.
(3) Miféle világ is ez? Épp olyan, mint egy mozgó árnyjáték, melyben mindenféle árnyék és káprázat táncol megfoghatatlanul a szemem elõtt. Nagyon ragaszkodom ehhez a világhoz, és egynek érzem magam vele, így teljes céltalanságban telnek a napjaim.
(4) Ha ez a test holtan a földre rogyik, mit mondhatok majd a magaménak? Akkor már sem a fiaim, sem a szeretteim nem tudnak majd örömet szerezni nekem.
(5) Mindennap keményen dolgozom, mint egy szamár, de most azon tûnõdöm: kiért is dolgozom ilyen keményen? Még mindig a káprázatok rabja vagyok.
(6) Egymás után vesztegetem el a nappalaimat haszontalan, jelentéktelen munkával, az éjszakáimat pedig alvással, s egy pillanatra sem jut eszembe, hogy a kegyetlen halál itt ül az orrom elõtt.
(7) Azt képzelem, hogy gondtalanul élek—néha, ha úgy tartja kedvem, sokat eszem, néha meg keveset. Olykor kimegyek nézelõdni a városba, máskor meg egyáltalán nem mozdulok ki itthonról. Néha drága ruhákat veszek magamra, vagy ha olyan a kedvem, egyszerûen öltözöm fel. Olyan gondtalanul élek, hogy nem is jut eszembe: egy nap majd itt kell hagynom ezt a testet.
(8) Valójában azonban állandó aggodalmak gyötrik szegény szívemet: hogy fogom eltartani magamat, a feleségemet, a családtagjaimat, hogy fogom fenntartani a házamat, hogy fogok megfelelni a társadalmi kötelezettségeknek? Ezek az aggodalmak gyötörnek egyre, s teljesen megfosztanak a józan eszemtõl.
(9) Jaj, jaj! Milyen szégyenletes helyzetbe kerültem! Miközben teljesen lekötnek ezek a gondok, eszembe sem jut, hogy mindezek a dolgok csak átmenetiek, s hamarosan úgyis az enyészeté lesznek. Ha meghalok, mi marad anyagi javaimból?
(10) Ha majd a testemet egy gödörbe dobják a halotthamvasztó mezõn, ott fog feküdni mozdulatlanul, s jönnek majd a varjak, a keselyûk, a hangyák és a férgek, hogy vidáman elszórakozzanak vele.
(11) A kóborkutyák és sakálok is mind örvendezni fognak, s boldogan ünnepelve, nagy lakomát csapnak a testembõl.
(12) Látod, ilyen sorsra jut ez az anyagi test. S az egészben az a legbámulatosabb, hogy minden anyagi gazdagságnak—a házamnak, a családomnak, a barátaimnak—ugyanez lesz a sorsa.
(13) Ezért hát azt tanácsolom nektek, akiknek éles az eszetek: “Fordítsatok hátat a Māyā (az illuzórikus világ) által felkínált összes mulandó szemfényvesztésnek, és találjátok meg a módját, hogyan lehet elérni az Úr Krisna iránti tiszta szeretetet, mert ez az egyetlen örök igazság.”

Reklámok

Testvéri versengés

image

Korábban Naruék mindenből versenyt rendeztek “Ki lesz a leggyősebb!?” csatakiáltással, aminek a vége rendre egy jó kis veszekedés lett. Ezt betiltottuk. Ezentúl nem volt “legyősebb”. Sajnos reggel, oviba indulás előtt nagyon nagyon nehezen akarnak öltözködni. Még olyan fenyegetés is majdhogynem hatástalan, mint hogy “Akkor apa egyedül fog oviba menni!”. Erre az időszakra tettünk egy engedményt. Ilyenkor lehet egy “leggyősebb”, azzal a számunkra szabott titkos feltétellel, hogy egyszerre kell kész lenniük. Ez bevált. A versengésnek köszönhetően az öltözködés tempósan halad, a végén pedig nincs veszekedés. Ma reggel például, amikor kihirdettük az eredményt, hogy “Nahát, egyszerre lettetek kész! Mindenki leggyősebb!”, Kumári Naru nyakába borult, és szívből megölelte. Egy darabig szorította, majd az anyja felé fordult, és így szólt: -Anya, fotózd le! 😀

A testvéri szeretet fejlődésének állomásai

image

Naru néhány napig esténként kapott egy szelet csokit.  Egy orvosi beavatkozás elkerüléséhez végeztünk érzékeny gyakorlatokat, s így próbáltam feledtetni vele a kellemetlen perceket. Egyik alkalommal imígyen szólt: -Apa, hagytam a Kumárinak a csokiból!
-Te ilyen kedves, aranyos testvér vagy, hogy gondolsz a kis Kumárira?! – válaszoltam kitörő lelkesedéssel.
A Kumári ilyenkor már javában aludni szokott, és amúgy sem rajong a csokiért. Egy perc múlva Naru megszólal: -Apa, szerinted megegyem a csokit, vagy meghagyjam a Kumárinak? Én közben elmélyülve olvasom neki az esti mesét, a Mahábháratát, annak is egy kifejezetten izgalmas részét, és gondolkodás nélkül válaszolok: -Szerintem hagyd meg neki.
Következő percben a kérdés megismétlődik: -Apa, szerinted megegyem a csokit, vagy meghagyjam a Kumárinak? – Szerintem hagyd meg neki.
Következő percben a kérdés harmadszor is elhangzik. Kezdett leesni a tantusz: – Szerintem edd meg.
-Jó! – válaszolta megkönnyebbülten 😀

A szépség és a szörnyeteg (egy testben)

image

Kora délután csukott szemmel ejtőztem a kanapén. Arra ébredtem, hogy valaki, akivel a fülledt melegtől rendesen össze vagyok izzadva, fejemet átölelve alszik mellettem. Naru a napi alvását egybe szokta letudni, de most a társulás kedvéért kivételt tett. Ennek az lett a közvetlen következménye, hogy késő este, mikor a szolgálatból hazaértem, még mindig ébren volt. Mintha csak engem várt volna. Olvasáshoz készülődtünk, közben pedig könnyed témáról beszélgettünk. “Apa, ha én akkora leszek, mint te, akkor már meg is fogsz halni?” Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. 25-30 körül lesz, mikor elhagyom a testem. Akkora lesz, mint én, szerintem még nagyobb is, de annyi idős még közel sem. Újra feltette a kérdest. “Akkor már meghalsz, vagy még egy kicsit élsz?” “Még egy kicsit élek” – válaszoltam. Néztem a naív, aranyos kis arcát, majd hirtelen elérzékenyültem. Olyan elképzelhetetlennek, vagy inkább elfogadhatatlannak tűnt, hogy belátható időn belül örökre el kell majd válnunk. Sajnos ez a valóság. Azután eszembe jutott egy másik valóság. Pár napja a szomszédunk megkérdezte tőlem, hogy a Naru talán beteg-e, mert mostanában sokat hallja sírni. “Nem beteg” – válaszoltam, majd elmagyaráztam, hogy nála ez kommunikáció. Először kér. Ha azonnal nem teljesül, el kezd követelőzni. Majd az egész átmegy keserves sírásba, ami akkor se nagyon csillapodik, ha véletlenül sikerült a vágyát teljesíteni. E gondolatok fényében lassan visszatértem a realitás talajára. Fájó lesz a búcsú úgy 20 – 25 év múlva, de azt hiszem, túl fogom élni 😉

Hímzett királyi ruha

image

Ma hímzett királyi ruhákat fotóztam. Akartam róluk írni egy bejegyzést, s közben eszembe jutott, hogy reggel Krisnakumári is hímzett ruhában volt. Igaz, nem királyiban, de ahhoz képest, hogy gyári hímzés, nem is olyan rossz. Mármint ahogy mutat benne. A ruha tulajdonképpen nagy rá, annak ellenére, hogy passzentosan áll rajta. A szoknya elvileg térdig ér, csak jól még van húzva a megkötő. No, nem azért, hogy feszesen álljon rajta, hanem hogy inkább olyan karcsúsító fűzőként szolgáljon, eltakarva Kumári nagy hasát 😀 Levegőt azért kap benne, de ki gondolná, hogy két ilyen egyszálbél embernek, mint mi, ilyen kis tagbaszakatt leánya legyen. És az is biztos, hogy nem a sóskától nőt ekkorára. Ezt a tömeget valószínűleg az anyai szeretet táplálja 😉

Bók hátán bók :-)

image

Az eset még a fesztivál alatt történt. A nejem épp a babaszobába tartott. Mögötte Naru egyik ovis barátnőjével, utánuk az anyuka, aki történetesen a nejem közeli barátnője, s a biopipereszerek és szépségápolók előállításának lelekes pártfogója, készítője, és felhasználója. Menet közben az anyuka ünnepi sminkjére rácsodálkozva Naru hirtelen hátra fordult, majd így szólt:  “Te nagyon szép vagy!”. A nem várt bókot egy bók követte: “Te pedig nagyon aranyos!”