Jagai és Madhai

Az élmény teljesebbé tételéért a képregény második része előtt olvassátok el a történet részletesebb verzióját. Sajnos a mi előadásunk csak címszavakban idézte a kedvtelést. Amikor a képeket készítettük, csak emlékezetből idéztük fel a történetet. Ezért van az, hogy néhány helyen a szöveg és a látvány hangulata egy kicsit különbözik. Újraforgatásra már se idő, se lehetőség nem volt.

Jag§i és M§dh§i gazdag és művelt, nemzedékek óta szerte Navadv¦pában megbecsülésnek örvendő arisztokrata családból származtak. Ők ketten azonban kivételt jelentettek: a legnagyobb korhelyek, gyilkosok, iszákosok és tolvajok voltak. Miután mindent elloptak valakitől, felgyújtották a házát. Nőket becstelenítettek meg, sőt, embereket öltek. Nagyon erősek voltak, teljesen őrültek, és nem lehetett az útjukat állni. Még a törvény is félt tőlük. A társadalom teljesen kitaszította őket, fekete bárányok voltak, s a családjuk már réges-rég kitagadta mind a kettőjüket. Örökké részegen kóboroltak Navadv¦pa utcáin, nagy botrányokat rendezve. Amikor az egyikük nem figyelt oda, a másik ököllel ütni kezdte. Az egyik pillanatban testvéri szeretettel ölelték meg egymást, a másikban pedig egymás hajának ugrottak, s nagy verekedés közepette a földre rántották a másikat. Teljesen őrültek voltak – körülbelül annyira, mint mi, mielőtt csatlakoztunk Ľr¦la Prabhup§da mozgalmához.

Egy napon az Úr Caitanya így szólt Nity§nanda Prabhuhoz és Harid§sa çh§kurához: „Új tervem van számotokra. Azt akarom, hogy menjetek és prédikáljatok. Csak mondjátok azt mindenkinek: »Bolo kĄ˘Ła, bhaja kĄ˘Ła, koro kĄ˘Ła-Şik˘§« – »Énekeljétek a Hare KĄ˘Łát, imádjátok az Úr KĄ˘Łát, és éljetek transzcendentális utasításai szerint!«”

Az Úr Nity§nanda és Harid§sa çh§kura minden áldott nap útnak indultak. Minden ajtón bekopogtak, és azt mondták: „Énekeld KĄ˘Ła nevét, imádd Őt, és fogadd el az utasításait az életedben!” Ľr¦la Prabhup§da gyakran idézte Locana d§sa çh§kurát, aki elmondta, hogyan vágta át egy csatornával az Úr Nity§nanda a kegy óceánjának partját, amelyet négy oldalról torlasz zárt el. Minden ház ajtajához elvezette ezt a csatornát, s az egész háznépet elárasztotta Isten iránti szeretettel.

Amikor a jámbor emberek látták a sugárzást, ami e két csodálatos személyiség testéből áradt, így szóltak:

– Igen, mától fogva ezt teszem! Szívesen látlak benneteket, kérlek, gyertek be és egyetek valamit!

De Nity§nanda és Harid§sa azt felelték:

– Nincs ilyesmire időnk. Éppen prédikálunk, és mennünk kell a következő házba.

Néhány helyen a bűnös emberek rájuk kiabáltak:

– Mit csináltok ti itt? Csalók és szélhámosok vagytok! Ha még egyszer itt látlak benneteket, hívom a csendőröket!

Volt, ahol a gazemberek azt mondták nekik:

– Csak azért jöttök, hogy kapjatok valamit, amivel megtömhetitek a bendőtöket!

– Ez a Nim§i PaŁ¨ita sok jó embert tönkretett már, és most rajtatok a sor!

– Nem tudjátok megérteni, hogy KĄ˘Ła nevét csak halkan szabad énekelni? Nem gondoljátok, hogy az Isteneteket zavarni fogja ez a nagy kiabálás és üvöltözés?

Amikor az Úr Nity§nanda és Harid§sa çh§kura esténként visszatértek, és elmesélték az Úr Caitanyának, hogy micsoda gazemberekkel találkoztak, az Úr Caitanya így szólt:

– Ne féljetek! Levágom a fejüket a cakrámmal! Mindenkit, aki nem fogadja el, amit mondtok, miszlikbe aprítok!

De Nity§nanda Prabhu mindig megbékítette.

– Kérlek, várj! – mondta. – Folytatni szeretnénk, s még nem találkoztunk mindenkivel.

Egyszer, amikor az Úr Nity§nanda és Harid§sa çh§kura megint éppen prédikálni voltak, hatalmas csődületre lettek figyelmesek. Az Úr Nity§nanda megkérdezte, mi történt, s a bámészkodók közül egy páran azt felelték:

– Csak ezek a huligánok, Jag§i és M§dh§i.

– Miféle emberek ezek?

– Szörnyetegek, Gos§in! Nem nektek való hely ez. Menjetek innen rögtön, ha nem akartok veszélybe kerülni!

Az Úr Nity§nanda figyelmét azonban már felkeltette a dolog:

– Mondj még valamit róluk! – mondta. – Ki ez a Jag§i és M§dh§i?

Miután az emberek elmesélték Neki az egész történetet, az Úr Nity§nanda így folytatta:

– Szeretném megmenteni őket! Ha ezek az emberek megmenekülnek, mindenki imádni fogja az Én Uramat, Gaur§Żgát. Mindenki meg fogja érteni, hogy az Ő kegye a leghatalmasabb ezen a világon, és mindenki az Ő dicsőségét zengi majd. Milyen nagyszerű lehetőség!

Jóakarói erre figyelmeztetően felkiáltottak:

– Ne menj a közelükbe ezeknek az alakoknak! Bántani fognak, talán még meg is ölnek! Nem érted, hogy őrültek? Vedd komolyan, amit mondunk!

Az Úr Nity§nanda és Harid§sa çh§kura azonban ügyet sem vetettek rájuk, s odamentek a két testvér közelébe. Oldalról közeledtek feléjük, hogy ne láthassák őket, s az Úr Nity§nanda így kiáltott:

– Hallgassatok ide, testvérek! Énekeljétek KĄ˘Ła nevét, imádjátok Őt, és kövessétek az utasításait az életetekben! Ha csak éneklitek szent nevét, boldogok lesztek!

Egy szempontból a bűnös fivérek szerencsések voltak: nem voltak apar§dh¦k. Nem tudták, hogyan lehetne sértegetni a vai˘Łavákat, mert mindig túlságosan részegek voltak. Most azonban ott állt előttük két vai˘Łava. Amikor a testvérek meghallották a kérést, hogy hódoljanak meg KĄ˘Łának és énekeljék a neveit, szemük vérvörös lett a dühtől, és üldözőbe vették az Úr Nity§nandát és Harid§sa çh§kurát, akik szélsebesen futásnak eredtek. A két szörnyeteg részegen botladozott utánuk, s így ordítoztak:

– Várjatok csak! Majd mi megmutatjuk, mit gondolunk az éneklésetekről! Álljatok meg, és ismerjetek meg bennünket közelebbről!

– Megint jó kis kalamajkába kevertél minket! – mondta erre Harid§sa çh§kura az Úr Nity§nandának. – Azért jöttünk, hogy prédikáljunk, és most nézd meg, mibe keveredtünk! Mindennek az a nagylelkű természeted az oka!

– Nem az Én hibám! A te Úr Caitanyád miatt van az egész! Ő küldött ide bennünket – felelte az Úr Nity§nanda.

Így vitatkoztak, miközben sebesen szedték a lábaikat, s Harid§sa çh§kura panaszkodni kezdett:

– Nem is tudom, minek jövök mindig Veled! Mindig bajba kerülünk. Hol a Gangeszbe ugrasz, és birkózni kezdesz a krokodilokkal, hol meg a folyóparton játszadozó gyerekeket kergeted meg rémisztő ordítozással, s aztán nekem kell lecsillapítanom a dühös szülőket, akik meg akarnak verni, és megpróbálom megmagyarázni nekik, hogy avadhˇta vagy, aki azt képzeli, hogy tehénpásztorfiú. Lányok kezét kéred meg, megfejsz egy pár tehenet, és aztán megiszod az összes tejet. Vödörszámra lopod a vajat meg a tejszínt, s amikor a megzavarodott tehénpásztorok jönnek, hogy megverjenek, elszaladsz, és otthagysz engem egyedül, hogy én tartsam vissza őket! Fogalmam sincs, miért jövök örökké Veled. Ez a prédikálás annyi bajt hoz mindig a fejünkre!

Így futottak lefelé az úton Ľr¦v§sa PaŁ¨ita háza felé, miközben nagy élvezettel vitatkoztak egymással. Jag§i és M§dh§i közben annyira összezavarodtak, hogy összeestek az utcán. Az Úr Nity§nanda és Harid§sa çh§kura addig futottak, míg csak látótávolságon kívül nem kerültek, hogy végre kifújhassák magukat. Szaporán szedték a levegőt, amint hátrafelé nézegettek bűnös üldözőik irányába. A két iszákoson jót mulatva nevetni kezdtek, és eksztázisban ölelték meg egymást.

A történtek hallatán az Úr Caitanya haragosan felkiáltott:

– Most rögtön darabokra hasítom őket!

De Nity§nanda Prabhu könyörögni kezdett:

– Ne! Inkább add meg a lehetőséget, hogy megmentsük őket! Ha kedvesen felajánlod nekik a kegyedet, biztosan megmenekülnek.

– Ha Te azt akarod, hogy megmeneküljenek, máris biztonságban vannak – válaszolta az Úr Caitanya. – Már meg is történt, csak vágynod kellett rá. Hamarosan itt látjuk majd őket a társaságunkban, mint vai˘Łavákat.

Amikor az Úr társai meghallották ezt a döntést, ujjongva énekelni kezdtek: „Hari bol!”

Isteni elrendezés folytán (az Úr Caitanya vágyából) Jag§i és M§dh§i hamarosan a Gangesz mellett ütötték fel tanyájukat, ahol az Úr Caitanya szokott fürödni. A gazemberek olyan gyalázatosak voltak – részegen hemperegtek és förtelmes dolgokat műveltek –, hogy senki sem akart többé a Gangeszben fürdeni. Az Úr Caitanya távol maradt tőlük, de amikor Jag§i és M§dh§i meglátták, tréfálkozva arra kérték, hogy tartson Durg§-§ratit, mert szerettek részegen táncolni az édes k¦rtana hangjára, ami éjjelente az Úr házából kihallatszott.

Röviddel ezután az Úr Nity§nanda egyszer azt gondolta: „Itt az alkalom!” Nyugodtan megállt Jag§i és M§dh§i előtt, és így szólt:

– Az Én Úr Caitanyám azt kívánja, hogy meg legyetek áldva Isten iránti szeretettel. Kérlek, fogadjátok el az Úr lótuszlábát, és végezzetek Neki odaadó szolgálatot!

– Ki ez itt? – kérdezte M§dh§i. – Mit akar ez az ember?

Jag§i megvető mosollyal, vontatottan válaszolt:

– Egy avadhˇta!

Amikor M§dh§i ezt meghallotta, felkapott egy cserepet, egy törött boroskorsó darabját, és Nity§nanda Prabhuhoz vágta. A homlokát találta el, és Nity§nanda Prabhu testét elöntötte a vér. M§dh§i felemelt karral újra elindult Felé, hogy megtámadja, de Jag§i megragadta és tiltakozni kezdett:

– Mit csinálsz? Megőrültél? Ez az ember ártatlan! Nem csinált semmi rosszat. Miért fenyegeted? Inkább meg kellene védelmezned!

A város polgárai, akik tanúi voltak az eseményeknek, lélekszakadva futottak az Úr Caitanyához, és elmondták Neki, mi történt. Amikor az Úr Caitanya megérkezett, és meglátta Nity§nanda Prabhut talpig véresen, mutatóujját magasra emelve vészjósló hangon így kiáltott:

– Cakra!

Hívására a SudarŞana cakra azonnal megjelent az Úr Caitanya ujján pörögve. A két testvér megdöbbent a csodálattól és a félelemtől. Tudták, hogy a cakra kész kettéhasítani őket.

Nity§nanda Prabhu könyörögni kezdett az Úrhoz:

– Megállj! – kiáltotta. – Azért jelentél meg ebben az inkarnációdban, hogy megmentsd őket, nem pedig hogy végezz velük! Nem az a küldetésed, hogy elpusztítsd a démonokat, hanem hogy eláraszd őket az Isten iránti szeretettel. Jag§i megpróbált megvédeni. Már túl vagyunk rajta, véletlenül történt, és nem is fáj semmim. Nincs ok aggodalomra. Egyáltalán nem zavart meg a dolog.

Szavai hallatán az Úr Caitanya tüstént megölelte Jag§it, s így szólt:

– Kedves Jag§i! Milyen csodálatos ember vagy, hogy megvédelmezted az Én Úr Nity§nandámat!

Jag§i az istenszeretettől azonnal ájultan esett össze, s remegve gurult ide-oda a földön. Jag§i és M§dh§i szinte egy test, egy lélek voltak, így aztán M§dh§i is megtisztult. Mikor rádöbbent, milyen ostoba volt, az Úr Caitanya lába elé vetette magát.

– Kérlek, engem is tisztíts meg, ne csak őt! – mondta

– Téged nem szabadíthatlak föl. Te felelsz az Úr Nity§nanda megsebesítéséért – válaszolta az Úr Caitanya, mire M§dh§i könyörgőre fogta:

– Uram, nem mondhatsz ilyet! Hogyan tehetsz olyat, ami ellenkezik a saját vallásoddal? Előző inkarnációdban még olyan démonokat is felszabadítottál, akik nyíllal sebezték meg a testedet. Mind hatalmas démonok voltak, míg én csak egy kis démon vagyok! Miért ne fogadhatnál el engem is?

Az Úr Caitanya azonban hajthatatlan maradt.

– Ésszerűen hangzik – mondta –, de te megsértetted az Úr Nity§nandát. Hódolj meg Előtte!

M§dh§i azonnal megragadta az Úr Nity§nanda lótuszlábát, és az Isten iránti szeretet őt is megtébolyította.

Később aztán mindannyian visszatértek az Úr Caitanya házába. Amikor a bhakták látták, hogy Jag§i és M§dh§i az Úr személyes társai lettek, és az istenszeretettől a földön hemperegnek, nem hittek a szemüknek.

– Hogyan lett ebből a két iszákosból bhakta? – kérdezték.

– Ne nevezzétek őket iszákosoknak! Mind a ketten vai˘Łavák! Fogadjátok őket testvéreitekké! – válaszolta az Úr Caitanya. Mindenki meg volt

Jagai és Madhai gazdag és művelt, nemzedékek óta szerte Navadvipában megbecsülésnek örvendő arisztokrata családból származtak. Ők ketten azonban kivételt jelentettek: a legnagyobb korhelyek, gyilkosok, iszákosok és tolvajok voltak. Miután mindent elloptak valakitől, felgyújtották a házát. Nőket becstelenítettek meg, sőt, embereket öltek. Nagyon erősek voltak, teljesen őrültek, és nem lehetett az útjukat állni. Még a törvény is félt tőlük. A társadalom teljesen kitaszította őket, fekete bárányok voltak, s a családjuk már réges-rég kitagadta mind a kettőjüket. Örökké részegen kóboroltak Navadvipa utcáin, nagy botrányokat rendezve. Amikor az egyikük nem figyelt oda, a másik ököllel ütni kezdte. Az egyik pillanatban testvéri szeretettel ölelték meg egymást, a másikban pedig egymás hajának ugrottak, s nagy verekedés közepette a földre rántották a másikat. Teljesen őrültek voltak.       Egy napon az Úr Caitanya így szólt Nityananda Prabhuhoz és Haridasa Thakurához: „Új tervem van számotokra.

Azt akarom, hogy menjetek és prédikáljatok. Csak mondjátok azt mindenkinek: »Énekeljétek a Hare Krisnát, imádjátok az Úr Krisnát, és éljetek transzcendentális utasításai szerint!«”      Az Úr Nityananda és Haridasa Thakura minden áldott nap útnak indultak. Minden ajtón bekopogtak, és azt mondták: „Énekeld Krisna nevét, imádd Őt, és fogadd el az utasításait az életedben!”     Amikor a jámbor emberek látták a sugárzást, ami e két csodálatos személyiség testéből áradt, így szóltak:       – Igen, mától fogva ezt teszem! Szívesen látlak benneteket, kérlek, gyertek be és egyetek valamit!       De Nityananda és Haridasa azt felelték:       – Nincs ilyesmire időnk. Éppen prédikálunk, és mennünk kell a következő házba.      Néhány helyen a bűnös emberek rájuk kiabáltak:       – Mit csináltok ti itt? Csalók és szélhámosok vagytok! Ha még egyszer itt látlak benneteket, hívom a csendőröket!      Volt, ahol a gazemberek azt mondták nekik:       – Csak azért jöttök, hogy kapjatok valamit, amivel megtömhetitek a bendőtöket!      – Ez a Nimai Pandita sok jó embert tönkretett már, és most rajtatok a sor!      – Nem tudjátok megérteni, hogy Krisna nevét csak halkan szabad énekelni? Nem gondoljátok, hogy az Isteneteket zavarni fogja ez a nagy kiabálás és üvöltözés?      Amikor az Úr Nityananda és Haridasa Thakura esténként visszatértek, és elmesélték az Úr Caitanyának, hogy micsoda gazemberekkel találkoztak, az Úr Caitanya így szólt:      – Ne féljetek! Levágom a fejüket a cakrámmal! Mindenkit, aki nem fogadja el, amit mondtok, miszlikbe aprítok!      De Nityananda Prabhu mindig megbékítette.       – Kérlek, várj! – mondta. – Folytatni szeretnénk, s még nem találkoztunk mindenkivel.      Egyszer, amikor az Úr Nityananda és Haridasa Thakura megint éppen prédikálni voltak, hatalmas csődületre lettek figyelmesek. Az Úr Nityananda megkérdezte, mi történt, s a bámészkodók közül egy páran azt felelték:       – Csak ezek a huligánok, Jagai és Madhai.      – Miféle emberek ezek?      – Szörnyetegek, Gosain! Nem nektek való hely ez. Menjetek innen rögtön, ha nem akartok veszélybe kerülni! Az Úr Nityananda figyelmét azonban már felkeltette a dolog:      – Mondj még valamit róluk! – mondta. – Ki ez a Jagai és Madhai?      Miután az emberek elmesélték Neki az egész történetet, az Úr Nityananda így folytatta:      – Szeretném megmenteni őket! Ha ezek az emberek megmenekülnek, mindenki imádni fogja az Én Uramat, Gaurangát. Mindenki meg fogja érteni, hogy az Ő kegye a leghatalmasabb ezen a világon, és mindenki az Ő dicsőségét zengi majd. Milyen nagyszerű lehetőség!      Jóakarói erre figyelmeztetően felkiáltottak:      – Ne menj a közelükbe ezeknek az alakoknak! Bántani fognak, talán még meg is ölnek! Nem érted, hogy őrültek? Vedd komolyan, amit mondunk!      Az Úr Nityananda és Haridasa Thakura azonban ügyet sem vetettek rájuk, s odamentek a két testvér közelébe. Oldalról közeledtek feléjük, hogy ne láthassák őket, s az Úr Nityananda így kiáltott:      – Hallgassatok ide, testvérek! Énekeljétek Krisna nevét, imádjátok Őt, és kövessétek az utasításait az életetekben! Ha csak éneklitek szent nevét, boldogok lesztek!      Egy szempontból a bűnös fivérek szerencsések voltak: nem voltak aparadhik. Nem tudták, hogyan lehetne sértegetni a vaisnavákat, mert mindig túlságosan részegek voltak. Most azonban ott állt előttük két vaisnava. Amikor a testvérek meghallották a kérést, hogy hódoljanak meg Krisnának és énekeljék a neveit, szemük vérvörös lett a dühtől, és üldözőbe vették az Úr Nityanandát és Haridasa Thakurát, akik szélsebesen futásnak eredtek. A két szörnyeteg részegen botladozott utánuk, s így ordítoztak:      – Várjatok csak! Majd mi megmutatjuk, mit gondolunk az éneklésetekről! Álljatok meg, és ismerjetek meg bennünket közelebbről!      – Megint jó kis kalamajkába kevertél minket! – mondta erre Haridasa Thakura az Úr Nityanandának. – Azért jöttünk, hogy prédikáljunk, és most nézd meg, mibe keveredtünk! Mindennek az a nagylelkű természeted az oka!      – Nem az Én hibám! A te Úr Caitanyád miatt van az egész! Ő küldött ide bennünket – felelte az Úr Nityananda.      Így vitatkoztak, miközben sebesen szedték a lábaikat, s Haridasa Thakura panaszkodni kezdett:      – Nem is tudom, minek jövök mindig Veled! Mindig bajba kerülünk. Hol a Gangeszbe ugrasz, és birkózni kezdesz a krokodilokkal, hol meg a folyóparton játszadozó gyerekeket kergeted meg rémisztő ordítozással, s aztán nekem kell lecsillapítanom a dühös szülőket, akik meg akarnak verni, és megpróbálom megmagyarázni nekik, hogy avadhuta vagy, aki azt képzeli, hogy tehénpásztorfiú. Lányok kezét kéred meg, megfejsz egy pár tehenet, és aztán megiszod az összes tejet. Vödörszámra lopod a vajat meg a tejszínt, s amikor a megzavarodott tehénpásztorok jönnek, hogy megverjenek, elszaladsz, és otthagysz engem egyedül, hogy én tartsam vissza őket! Fogalmam sincs, miért jövök örökké Veled. Ez a prédikálás annyi bajt hoz mindig a fejünkre! Így futottak lefelé az úton Srivasa Pandita háza felé, miközben nagy élvezettel vitatkoztak egymással. Jagai és Madhai közben annyira összezavarodtak, hogy összeestek az utcán. Az Úr Nityananda és Haridasa Thakura addig futottak, míg csak látótávolságon kívül nem kerültek, hogy végre kifújhassák magukat. Szaporán szedték a levegőt, amint hátrafelé nézegettek bűnös üldözőik irányába. A két iszákoson jót mulatva nevetni kezdtek, és eksztázisban ölelték meg egymást.      A történtek hallatán az Úr Caitanya haragosan felkiáltott:      – Most rögtön darabokra hasítom őket!      De Nityananda Prabhu könyörögni kezdett:      – Ne! Inkább add meg a lehetőséget, hogy megmentsük őket! Ha kedvesen felajánlod nekik a kegyedet, biztosan megmenekülnek.      – Ha Te azt akarod, hogy megmeneküljenek, máris biztonságban vannak – válaszolta az Úr Caitanya. – Már meg is történt, csak vágynod kellett rá. Hamarosan itt látjuk majd őket a társaságunkban, mint vaisnavákat.      Amikor az Úr társai meghallották ezt a döntést, ujjongva énekelni kezdtek: „Hari bol!”      Isteni elrendezés folytán (az Úr Caitanya vágyából) Jagai és Madhai hamarosan a Gangesz mellett ütötték fel tanyájukat, ahol az Úr Caitanya szokott fürödni. A gazemberek olyan gyalázatosak voltak – részegen hemperegtek és förtelmes dolgokat műveltek –, hogy senki sem akart többé a Gangeszben fürdeni. Az Úr Caitanya távol maradt tőlük, de amikor Jagai és Madhai meglátták, tréfálkozva arra kérték, hogy tartson Durga-aratit, mert szerettek részegen táncolni az édes kirtana hangjára, ami éjjelente az Úr házából kihallatszott.      Röviddel ezután az Úr Nityananda egyszer azt gondolta: „Itt az alkalom!” Nyugodtan megállt Jagai és Madhai előtt, és így szólt:      – Az Én Úr Caitanyám azt kívánja, hogy meg legyetek áldva Isten iránti szeretettel. Kérlek, fogadjátok el az Úr lótuszlábát, és végezzetek Neki odaadó szolgálatot!      – Ki ez itt? – kérdezte Madhai. – Mit akar ez az ember?       Jagai megvető mosollyal, vontatottan válaszolt:      – Egy avadhuta!       Amikor Madhai ezt meghallotta, felkapott egy cserepet, egy törött boroskorsó darabját, és Nityananda Prabhuhoz vágta. A homlokát találta el, és Nityananda Prabhu testét elöntötte a vér. Madhai felemelt karral újra elindult Felé, hogy megtámadja, de Jagai megragadta és tiltakozni kezdett:      – Mit csinálsz? Megőrültél? Ez az ember ártatlan! Nem csinált semmi rosszat. Miért fenyegeted? Inkább meg kellene védelmezned!      A város polgárai, akik tanúi voltak az eseményeknek, lélekszakadva futottak az Úr Caitanyához, és elmondták Neki, mi történt. Amikor az Úr Caitanya megérkezett, és meglátta Nityananda Prabhut talpig véresen, mutatóujját magasra emelve vészjósló hangon így kiáltott:      – Cakra!      Hívására a Sudarsana cakra azonnal megjelent az Úr Caitanya ujján pörögve. A két testvér megdöbbent a csodálattól és a félelemtől. Tudták, hogy a cakra kész kettéhasítani őket.      Nityananda Prabhu könyörögni kezdett az Úrhoz:      – Megállj! – kiáltotta. – Azért jelentél meg ebben az inkarnációdban, hogy megmentsd őket, nem pedig hogy végezz velük! Nem az a küldetésed, hogy elpusztítsd a démonokat, hanem hogy eláraszd őket az Isten iránti szeretettel. Jagai megpróbált megvédeni. Már túl vagyunk rajta, véletlenül történt, és nem is fáj semmim. Nincs ok aggodalomra. Egyáltalán nem zavart meg a dolog.      Szavai hallatán az Úr Caitanya tüstént megölelte Jagait, s így szólt:      – Kedves Jagai! Milyen csodálatos ember vagy, hogy megvédelmezted az Én Úr Nityanandámat!       Jagai az istenszeretettől azonnal ájultan esett össze, s remegve gurult ide-oda a földön. Jagai és Madhai szinte egy test, egy lélek voltak, így aztán Madhai is megtisztult. Mikor rádöbbent, milyen ostoba volt, az Úr Caitanya lába elé vetette magát.      – Kérlek, engem is tisztíts meg, ne csak őt! – mondta      – Téged nem szabadíthatlak föl. Te felelsz az Úr Nityananda megsebesítéséért – válaszolta az Úr Caitanya, mire Madhai könyörgőre fogta:      – Uram, nem mondhatsz ilyet! Hogyan tehetsz olyat, ami ellenkezik a saját vallásoddal? Előző inkarnációdban még olyan démonokat is felszabadítottál, akik nyíllal sebezték meg a testedet. Mind hatalmas démonok voltak, míg én csak egy kis démon vagyok! Miért ne fogadhatnál el engem is?      Az Úr Caitanya azonban hajthatatlan maradt.      – Ésszerűen hangzik – mondta –, de te megsértetted az Úr Nityanandát. Hódolj meg Előtte!      Madhai azonnal megragadta az Úr Nityananda lótuszlábát, és az Isten iránti szeretet őt is megtébolyította.      Később aztán mindannyian visszatértek az Úr Caitanya házába. Amikor a bhakták látták, hogy Jagai és Madhai az Úr személyes társai lettek, és az istenszeretettől a földön hemperegnek, nem hittek a szemüknek.      – Hogyan lett ebből a két iszákosból bhakta? – kérdezték.      – Ne nevezzétek őket iszákosoknak! Mind a ketten vaisnavák! Fogadjátok őket testvéreitekké! – válaszolta az Úr Caitanya. Mindenki meg volt döbbenve.

Szereplésünk a közös tanácsadói programon

Szóval akkor ez volt a mi részvételünk. A képregény java még hátra van. Ha lesz rá igény, a többit is fölküzdöm valahogy a netre. Egyébként érdemes a bemutatót teljes képernyős méretben nézni. Anélkül a szövegek egy része lemarad. Hihetetlen, hogy nincs egy szimpla ingyenes képmegosztó :-!

A részeges fivérek … on PhotoPeach

Hat halott gyermekről, a mosható pelenkáról, és a gyógynövényekről

Múlt szombaton rendhagyó tanácsadói találkozón vettünk részt. A program szabadon választott volt. A mi csoportunk Krisna születésének színterére látogatott el.

Fizikailag és szellemileg egyaránt, mivel a helyszínen hallhattunk néhány történetet Iskolánk igazgatójától. Az Úr Brahmá egyszer megátkozta hat unokáját, hogy szülessenek meg démonok családjában. Abban a születésükben a hat gyermek Hiranjakasipu unokáiként jött a világra. Mivel nagyapjuk példáját követve a halhatatlanság reményében ők is szigorú lemondásba fogtak, a nagy démonnak köszönhetően újra meg lettek átkozva. Következő születésükkor a jelenlegi apjuk kezétől kell majd meghalniuk. Dévakinak, Krisna anyukájának méhében jelentek meg, és aki végzett velük, az Kamsza volt. A szentírások bölcs magyarázói azt mondják, hogy ők képviselik a szívünket beszennyező hat fő anarthát, azaz a kéjt, a dühöt, a mohóságot, az irigységet, az illúziót és a büszkeséget. Miután ők elpusztultak, jelent meg Krisna. Ehhez hasonlóan az Isten iránti tiszta szeretet is csak akkor jelenik meg a szívünkben, ha ez a hat fő anartha eltűnik. Ezeket a szennyeződéseket gyomokhoz lehet hasonlítani, amit a szentek, vagy a szent helyek szolgálatával lehet kitűnően tisztítani. És ha már így egybe csengtek a dolgok, programunk záró akkordjaként végeztünk egy kis tisztogatást kivűl és belül egyaránt. Hazafelé sétálva érezhetően megkönnyebbültünk (no, nem azért, mert abba hagyhattuk a gazolást :). Az előadásban szó esett még arról a helyről, ahol Krisna pelenkáját mosták (Potar kund), valamint néhány percben megismerkedtünk a tíz méteres körzetben megtalálható gyógynövényekkel, úgy, mint a fekete nadálytővel, a csalánnal, a mentával, a komlóval, …

The Journey Home – Prológus

Ahogyan kiemelkedtem a Bagmati folyó jeges himalájai vizéből, két halom hamura meredtem. Az egyik egy hamvasztó gödörben volt, a másik pedig az áldozati tűzből maradt. Csak egy ágyékkötő volt rajtam, és a hideg szél a csontomig hatolt. Mély elvágyódás tört rám. Mit csinálok én itt – dideregve, egyedül, szinte éhezve, és oly távol az otthonomtól? Minden keresésem hiábavaló volt?  Felnéztem az ősi banyan fa ágai közt pislákoló csillagokra. Az éjszakai madarak egy melankolikus dalt énekeltek. Szent tüzek ragyogtak végig a folyó partján. Mellettük térdig érő rasztás hajú szent emberek dobáltak átható illatú gyógynövényeket a lángokba felajánlás gyanánt. Az izzó maradékból kimarkolva, hamut masszíroztak a testükbe. Befejezve a rituálét elindultak a szent hely felé, ahová én is áhítoztam belépni.

Mindez 1971 tavaszán történt Pashupatinathban, Nepálban, ahová zarándokok áradata zúdult azon az estén. Épphogy elhagytam a tizenéves kort, és éreztem a fél bolygónyi távolságot az otthonomtól, Chicago külvárosától, és a szent hely vigaszát szomjaztam, a helyét, ahol útmutatásért akartam imádkozni. Egy órával azelőtt érkeztem az ősi templomhoz, melynek a tornyosuló kapuját mitikus faragott oroszlánok, kígyók, istenek és istennők védték. Ahogy a várakozás izgalmától felvillanyozva fölkapaszkodtam a kőlépcsőkön, a kapu őre mellkason vágott a botjával. Térdre rogytam, és levegő után kapkodtam. Mindkét oldalról a rendőrök fogtak közre, az őr pedig elállta az utamat és azt kiabálta: “Te egy idegen vagy! Menj innen!” A főnökük, aki turbánt és katonai egyenruhát viselt, lángokat szóró tekintettel előre ugrott, a botját egy felirathoz ütötte és olvasta: “Külföldieknek tilos a belépés.”

“Kifelé innen”, ordította. “Ha újra megpróbálod, megbotozunk és tömlöcbe vetünk. ” Nem is beszélve arról, hogy mit fog csinálni veled a tömeg.” Ezután az embereit éberségre intette. Leverten a folyópartra sétáltam. A fáradságos lelki kutatásom idáig vezetett. Innen már nem fordulhattam vissza.

Ekkor, látva a szent embereket, egy ötlet jutott az eszembe. Letérdeltem egy parázsló hamukupachoz, mely az áldozati tűzből maradt, és mélyen belemarkoltam a meleg porhanyós hamuba, kiemelve az izzó széndarabokat. Remegve elkezdtem bedörzsölni a testem a gubancos hajamtól egészen a megkeményedett mezítelen talpamig. A hamu beleégett az orrcimpámba, fojtogatta a torkomat és perzselte a számat. Két foltos gyapjútakarót köntösként magam köré tekertem az alsó és felső testemre, és újra elindultam a kapu felé. A szívem majd kiugrott a mellkasomból.

Ugyanazok álltak őrt botokkal a kezükben, de nem ismertek föl és hagytak bemenni. Ahogy beléptem az oltárt körülölelő hatalmas belső udvarra, azt gondoltam, ha itt elkapnak, akkor még meg is ölhetnek. Sok ezer ember várakozott szabálytalan sorokban, hogy láthassa az oltárt. Egyszerre csak egy ember mehetett be. Türelmesen beálltam a sor végére, és araszolgattam tovább. Hirtelen ugyanaz a főrendőr haladt el mellettem, aki korábban is megállított. Elakadt a lélegzetem, elfordítottam az arcomat, az adrenalin szintem pedig az egekbe szökött. Megállt pontosan előttem, a hamu borította arcomra meredt és a helyi hindu nyelven nekem szegezett egy kérdést. Egy hangot sem értettem. Ha egy szót is szóltam volna angolul, tudtam, hogy azonnal végem. Mivel nem kapott választ, rám meredve még több kérdést tett föl, de már jóval hangosabban. Az elmémben fölsejlett a nepáli börtönökben, vagy még rosszabb helyeken töltendő következő évek képe. Üres arckifejezéssel, mozdulatlanul álltam. Tudtam, hogy arra képezték ki, hogy minden szabálytalan dolgot észrevegyen. Felismert volna? Csak találgatni tudtam.

Ekkor egy másik ötlet villant be az elmémbe. Az egyik tenyeremet a szám elé emeltem. A másik kezemet pedig az egyik oldalától a másikig mozgattam. Azok, akik soha nem beszélnek, a mauni babák, sokszor tudatják a fogadalmukat ily módon.

A főnök karon ragadott és kirántott a sorból. Vajon merre visz? Most le fog tartóztatni? Keresztülvitt a zarándokok sorain és addig vitt, amíg el nem értük a legzsúfoltabb helyet. A botjaikat lengetve, a fogva tartóim mennydörgő hangon kiabáltak. Nyilvános ostorozás lesz? Szét fog tépni a tömeg, mert beszennyeztem a szentélyüket?  Egyre hangosabban kiabáltak, ahogyan megnyílt a tömeg előttünk. Szörnyen éreztem magamat. A férfi addig húzott a sűrű tömegen át, mígnem egyszer csak az oltár előtt találtam magamat, egy színes pagoda előtt, ahol szantálfa illatú füstölő füstje kavargott. Előtte egy masszív kőbika, az oltáron pedig Shiva kőmurtija állt. Selyem kézimunkákkal és arany ékszerekkel volt díszítve. A főrendőr felemelte a botját és megragadta a karomat. Közvetlenül a szentély előtt fog megpüfölni.

A segédeivel körülvéve és a botot a feje fölé emelve, utasításokat kiáltott a papnak, aki visszasietett az oltár mögé. Reszketve vártam. A belső szentélyből előtűnt a vörös selyembe csavart főpap. Egy feltűnő vörös kör díszítette a homlokát, arany nyaklánc és szárított rudraksa magokból készült fonat lógott a nyakában. Mély, hipnotikus hangon kántálta az “Om Namah Shivaya” mantrát.

A fogva tartóm, aki a hideg szél ellenére meglehetősen izzadt, valamit kiáltott a papnak, amit én továbbra sem értetettem. A főpap figyelmesen hallgatott. Biccentett egyet, becsukta a szemeit és megállt. Percek teltek el, mikor a zarándokok tömege zúgolódni kezdett. Aztán kiegyenesedve mély levegőt vett és ősi szanszkrit szövegeket kezdett vibrálni. Nagy megdöbbenésemre egy selyem turbánt tekert a fejem köré. Aztán egy sálat rakott a vállamra és jó pár jázmin és fekete tulipán virágfüzért akasztott a nyakamba. Szantálpéppel kente be a homlokomat és sáfrányos italt ajánlott, hogy megigyam.  A meghökkenésem közepette rájöttem, hogy a rendőrség azért tartja vissza a tömeget, hogy egy különleges lehetőséget kapjak az Úr imádatára és a templom különleges kegyében részesüljek. A főrendőr alázatosan meghajolva felemelte a kezét, hogy megkapja az áldásomat, majd eltűnt.

Nem ismert volna föl az álcámban, vagy tudta ki vagyok és egyszerűen csak meg akart jutalmazni az elszántságom láttán? Ezt soha nem fogom megtudni. Bármi is volt az ok, mély hálát éreztem. Az emberi törvényt megszegtem, kiérdemeltem a botozást, de Isten kegyes volt.

Az oltár előtt állva, az ajkamat hamu fedte, az egyszerű aszkéta gönceimet és kusza, gubancos hajamat esetlenül fedte el a selyem és a virág. Csukva tartottam könnyező szememet, eltakartam a pálmaleveimmel, és útmutatásért imádkoztam, hogy megleljem az igaz ösvényt az utam során.

Visszatértem a folyópartra és leültem a hideg földre. Holdtalan éjszaka volt. Csillagok ragyogtak a mélysötét égen, szellő járta át az erdőt, a virágzó jázmin illatát hordozva. Egy bagoly huhogása emelkedett elő a csendből. A folyás irányába meredve azt kérdeztem magamtól, vajon merre fog vetni a sors folyója ezután. Hogyan kerültem ebbe az életbe, mely oly idegen, mégis oly kedves a lelkemnek?

The Journey Home – Prológus

Ahogyan kiemelkedtem a Bagmati folyó jeges himalájai vizéből, két halom hamura meredtem. Az egyik egy hamvasztó gödörben volt, a másik pedig az áldozati tűzből maradt. Csak egy ágyékkötő volt rajtam, és a hideg szél a csontomig hatolt. Mély elvágyódás tört rám. Mit csinálok én itt – dideregve, egyedül, szinte éhezve, és oly távol az otthonomtól? Minden keresésem hiábavaló volt?  Felnéztem az ősi banyan fa ágai közt pislákoló csillagokra. Az éjszakai madarak egy melankolikus dalt énekeltek. Szent tüzek ragyogtak végig a folyó partján. Mellettük térdig érő rasztás hajú szent emberek dobáltak átható illatú gyógynövényeket a lángokba felajánlás gyanánt. Az izzó maradékból kimarkolva, hamut masszíroztak a testükbe. Befejezve a rituálét elindultak a szent hely felé, ahová én is áhítoztam belépni.

Mindez 1971 tavaszán történt Pashupatinathban, Nepálban, ahová zarándokok áradata zúdult azon az estén. Épphogy elhagytam a tizenéves kort, és éreztem a fél bolygónyi távolságot az otthonomtól, Chicago külvárosától, és a szent hely vigaszát szomjaztam, a helyét, ahol útmutatásért akartam imádkozni. Egy órával azelőtt érkeztem az ősi templomhoz, melynek a tornyosuló kapuját mitikus faragott oroszlánok, kígyók, istenek és istennők védték. Ahogy a várakozás izgalmától felvillanyozva fölkapaszkodtam a kőlépcsőkön, a kapu őre mellkason vágott a botjával. Térdre rogytam, és levegő után kapkodtam. Mindkét oldalról a rendőrök fogtak közre, az őr pedig elállta az utamat és azt kiabálta: “Te egy idegen vagy! Menj innen!” A főnökük, aki turbánt és katonai egyenruhát viselt, lángokat szóró tekintettel előre ugrott, a botját egy felirathoz ütötte és olvasta: “Külföldieknek tilos a belépés.”

“Kifelé innen”, ordította. “Ha újra megpróbálod, megbotozunk és tömlöcbe vetünk. ” Nem is beszélve arról, hogy mit fog csinálni veled a tömeg.” Ezután az embereit éberségre intette. Leverten a folyópartra sétáltam. A fáradságos lelki kutatásom idáig vezetett. Innen már nem fordulhattam vissza.

Ekkor, látva a szent embereket, egy ötlet jutott az eszembe. Letérdeltem egy parázsló hamukupachoz, mely az áldozati tűzből maradt, és mélyen belemarkoltam a meleg porhanyós hamuba, kiemelve az izzó széndarabokat. Remegve elkezdtem bedörzsölni a testem a gubancos hajamtól egészen a megkeményedett mezítelen talpamig. A hamu beleégett az orrcimpámba, fojtogatta a torkomat és perzselte a számat. Két foltos gyapjútakarót köntösként magam köré tekertem az alsó és felső testemre, és újra elindultam a kapu felé. A szívem majd kiugrott a mellkasomból.

Ugyanazok álltak őrt botokkal a kezükben, de nem ismertek föl és hagytak bemenni. Ahogy beléptem az oltárt körülölelő hatalmas belső udvarra, azt gondoltam, ha itt elkapnak, akkor még meg is ölhetnek. Sok ezer ember várakozott szabálytalan sorokban, hogy láthassa az oltárt. Egyszerre csak egy ember mehetett be. Türelmesen beálltam a sor végére, és araszolgattam tovább. Hirtelen ugyanaz a főrendőr haladt el mellettem, aki korábban is megállított. Elakadt a lélegzetem, elfordítottam az arcomat, az adrenalin szintem pedig az egekbe szökött. Megállt pontosan előttem, a hamu borította arcomra meredt és a helyi hindu nyelven nekem szegezett egy kérdést. Egy hangot sem értettem. Ha egy szót is szóltam volna angolul, tudtam, hogy azonnal végem. Mivel nem kapott választ, rám meredve még több kérdést tett föl, de már jóval hangosabban. Az elmémben fölsejlett a nepáli börtönökben, vagy még rosszabb helyeken töltendő következő évek képe. Üres arckifejezéssel, mozdulatlanul álltam. Tudtam, hogy arra képezték ki, hogy minden szabálytalan dolgot észrevegyen. Felismert volna? Csak találgatni tudtam.

Ekkor egy másik ötlet villant be az elmémbe. Az egyik tenyeremet a szám elé emeltem. A másik kezemet pedig az egyik oldalától a másikig mozgattam. Azok, akik soha nem beszélnek, a mauni babák, sokszor tudatják a fogadalmukat ily módon.

A főnök karon ragadott és kirántott a sorból. Vajon merre visz? Most le fog tartóztatni? Keresztülvitt a zarándokok sorain és addig vitt, amíg el nem értük a legzsúfoltabb helyet. A botjaikat lengetve, a fogva tartóim mennydörgő hangon kiabáltak. Nyilvános ostorozás lesz? Szét fog tépni a tömeg, mert beszennyeztem a szentélyüket?  Egyre hangosabban kiabáltak, ahogyan megnyílt a tömeg előttünk. Szörnyen éreztem magamat. A férfi addig húzott a sűrű tömegen át, mígnem egyszer csak az oltár előtt találtam magamat, egy színes pagoda előtt, ahol szantálfa illatú füstölő füstje kavargott. Előtte egy masszív kőbika, az oltáron pedig Shiva kőmurtija állt. Selyem kézimunkákkal és arany ékszerekkel volt díszítve. A főrendőr felemelte a botját és megragadta a karomat. Közvetlenül a szentély előtt fog megpüfölni.

A segédeivel körülvéve és a botot a feje fölé emelve, utasításokat kiáltott a papnak, aki visszasietett az oltár mögé. Reszketve vártam. A belső szentélyből előtűnt a vörös selyembe csavart főpap. Egy feltűnő vörös kör díszítette a homlokát, arany nyaklánc és szárított rudraksa magokból készült fonat lógott a nyakában. Mély, hipnotikus hangon kántálta az “Om Namah Shivaya” mantrát.

A fogva tartóm, aki a hideg szél ellenére meglehetősen izzadt, valamit kiáltott a papnak, amit én továbbra sem értetettem. A főpap figyelmesen hallgatott. Biccentett egyet, becsukta a szemeit és megállt. Percek teltek el, mikor a zarándokok tömege zúgolódni kezdett. Aztán kiegyenesedve mély levegőt vett és ősi szanszkrit szövegeket kezdett vibrálni. Nagy megdöbbenésemre egy selyem turbánt tekert a fejem köré. Aztán egy sálat rakott a vállamra és jó pár jázmin és fekete tulipán virágfüzért akasztott a nyakamba. Szantálpéppel kente be a homlokomat és sáfrányos italt ajánlott, hogy megigyam.  A meghökkenésem közepette rájöttem, hogy a rendőrség azért tartja vissza a tömeget, hogy egy különleges lehetőséget kapjak az Úr imádatára és a templom különleges kegyében részesüljek. A főrendőr alázatosan meghajolva felemelte a kezét, hogy megkapja az áldásomat, majd eltűnt.

Nem ismert volna föl az álcámban, vagy tudta ki vagyok és egyszerűen csak meg akart jutalmazni az elszántságom láttán? Ezt soha nem fogom megtudni. Bármi is volt az ok, mély hálát éreztem. Az emberi törvényt megszegtem, kiérdemeltem a botozást, de Isten kegyes volt.

Az oltár előtt állva, az ajkamat hamu fedte, az egyszerű aszkéta gönceimet és kusza, gubancos hajamat esetlenül fedte el a selyem és a virág. Csukva tartottam könnyező szememet, eltakartam a pálmaleveimmel, és útmutatásért imádkoztam, hogy megleljem az igaz ösvényt az utam során.

Visszatértem a folyópartra és leültem a hideg földre. Holdtalan éjszaka volt. Csillagok ragyogtak a mélysötét égen, szellő járta át az erdőt, a virágzó jázmin illatát hordozva. Egy bagoly huhogása emelkedett elő a csendből. A folyás irányába meredve azt kérdeztem magamtól, vajon merre fog vetni a sors folyója ezután. Hogyan kerültem ebbe az életbe, mely oly idegen, mégis oly kedves a lelkemnek?

Indulatok

A következő írás nem az én tollamból származik. Egy olyan általam rendszeresen látogatott oldalról ollóztam ki, aminek elhagyása után gyakran folyik a könny a szememből 🙂 Az írójának rendkívüli humora és stílusa van. Mellesleg ha valaki még nem háborodott volna fel eléggé Geréb Ági indokolatlan meghurcoltatásán, akkor az érzelmi világa most valószínűleg kiegészül némi indulattal.

„Annyira örülök! Végre kiderült, hogy csak van igazság is azért a világon. Jaj, pedig már azt hittem, hogy nincs is. Kezdtem elkeseredni, úgyhogy már nagyon ráfért a lelkemre ez a hír: A bíróság nem tartja indokoltnak az előzetes letartóztatást. Huh! Igen! Győztünk!

Igen, annak a három jóképességű kreténnek meghurcolt férfinek az esetéről beszélek, akik idén júniusban baltával támadtak és tíz lövést adtak le a rájuk hívott rendőrökre Drávakeresztúron, miután előzőleg szanaszéjjel terrorizálták a környék lakóit. Mondjuk tényleg gáz lenne ilyen kis semmiségért valakit megfosztani a szabadsághoz fűződő alkotmányos jogaitól! Hát, de nem? Hova vezetne ez a terror? Elvégre nem bíróra lőttek rá, hanem csak két jöttment rendőrre…

Sokkal hasznosabb, ha mindenféle büntetőeljárásjogi kényszerintézkedések helyett inkább adunk még néhány esélyt a tesvíreknek, hátha megjavulnak. Mert nincsen rá bizonyíték, hogy nem javulhatnak meg. Simán! Igaz-igaz, nem ma júniusban született bárányokról van szó, de hát azért azt sem lehet, hogy rács mögé dugjunk mindenkit, aki egy kicsit forróvérű… Arányosság kéremszépen! Arányosság! Különben is! Lehet, hogy a rendőrökön nem is volt azonosító. Vagy rasszisták voltak. De az is lehet, hogy nem voltak bekötve előzőleg a járőrautóban ülve, úgyhogy nem ártana egy kicsit otthon söprögetni nekik!

Jaj, de hál’ Istennek, most már minden jóra fordult… Minden jó, ha vége jó. A bíró, aki biztosan hatalmas tapasztalatokkal bír a bűnözői szubkultúrák megfékezésének terén, bölcsességének köszönhetően nem látta indokoltnak a lőfegyverrel visszaéléssel, csoportos garázdasággal, zaklatással, felfegyverkezve, csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszakkal és más hasonlóan  enyhe bűncselekményekkel gyanúsított három megbotlott állampolgár előzetes letartóztatását. Nem látta indoklotnak. (Persze vannak akik azt nem látják indokoltnak, hogy az ilyen bíró fizetést kapjon…)

Igaza is van ennek a bírónak. Mitől kéne tartani?

Bűnismétléstől? Ugyan már! Kicsi az esélye. Nem a vadnyugaton vagyunk. Különben is megigérték, hogy legközelebb nem tesznek ilyent. És ez legyen már elég!

Attól, hogy a büntetőeljárás sikerét meghiúsítják? Még a feltételezést is kikérem magamnak az ő nevükben! Csak nem arra gondol valaki, hogy az évek óta zaklatott és fenyegetett szomszédokra akarnak majd hatással lenni és rájuk nyomást gyakorolni? Ugyan már! Hisz megígérték, hogy ők nem olyanok…

Mitől is kéne tartani? A szökéstől? Vicc! Minek szöknének el? A büntetéstől való félelmükben? Ugyan már! Hisz mindenki tudja, hogy nincs mitől tartaniuk. Az ilyen csiszolt elmék nem képesek felfogni, mi az, hogy felfüggesztett. Ők csak azt érzik: ha szabadon maradnak, akkor nincs büntetés. Punktum. Márpedig ismerve a joggyakorlatot egy ilyen piti kis bűnhalmazat a XXI. századi demokárénkban nem ok arra, hogy valakit sittre zárjanak. Tehát minek is meneküljenek, ha tíz esetből tízszer megúsznak mindent…?

Szóval csak nem olyan hülye az a bíró, mint amilyennek látszik látják egyesek.

Azért, ha egyszer majd esetleg rá, vagy a családjára fognak tíz lövést leadni egy vadászpuskából a társadalom eme hasznos tagjaihoz hasonló embertársai, ugye nekem akkor sem kell majd felháborodnom és ugyanilyen higgadt maradhatok akkor is? Ugye?”

“Ahogy a vízbe dobott kavics egyre terjedő hullámokat gerjeszt, az ember tettei szintén következményekkel járnak. Ezt nevezik a karma törvényének. Azok, akik bűnöket követnek el, kénytelenek szembenézni a büntetéssel, amelyet ha nem az állam, akkor a természet törvényei mérnek ki rájuk.” A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupada

Forrás: ITT

… után XIX.

Hetek teltek így el elmélkedéssel. A végére imáim és meditációim spirituális vágyaim szikráját lobogó tűzzé élesztették. A magányos hegytetőn végignéztem, amint egész addigi életem elhamvad ebben a tűzben. Úgy éreztem, Isten utáni megszállott vágyam elemészt. A sors azonban keresztúthoz vezetett. Az egyik út az volt, hogy maradok, akinek hittem magam: egy fiú egy amerikai  családból, akinek főiskolába kell mennie és diplomát kell szereznie, bár belekóstolt az ellenkultúrába. A másik út olyan birodalomba vezetett, ahol mindennek meg kellett változnia. Féltem. Tudtam, egész életemet megváltoztatja a döntés, de semmi nem állíthatott meg. Nem tudtam, merre vezet a sors, de éreztem, ha tovább megyek az utamon, új életet lelek, új önazonosságot. Mindent hátra kellett hagynom. A nap a végéhez közeledett, a nap lágy, vörös korongja a tengerbe merült, arany fénnyel terítve be a hullámokat, amelyek érintésére lengtek és táncoltak. A parti hegyek aranylóan izzottak. Az ég boltozata rózsaszínben, narancsszínben és  lilában pompázott. Ekkor a szívemben egy édes, de parancsoló hang szólalt meg: Menj Indiába. Miért Indiába? gondoltam. Messzi, idegen világ. Oly keveset tudok róla.  Alig volt pénzem és nem tudtam, mire számíthatok, de úgy hittem, ez az Uram hangja, aki hív. Máskor is volt, hogy Isten jelenlétét éreztem, vagy bűntudatot amiatt, hogy viselkedésem elválaszt Istentől, de ez most más volt. Ez a csendes hang a szívemből szólt. Meg voltam győződve, hogy nem a saját hangom vagy az elmém volt. Nem, ez Isten volt, aki válaszolt útbaigazítást kérő imáimra. Az alkonyban leereszkedtem a hegytetőről a tenger felé, elmerülve saját önvizsgálatom tengerében. Úgy éreztem, minden lépés közelebb visz úticélomhoz. Amint bemásztam a barlangunkba, Garyt ott találtam, mély meditációban. Magányos gyertya pislákolt, sárgán bevilágítva menedékünk falait és mennyezetét. Leültem a sziklára a barlang szájánál és a sötétedő eget kémleltem. A csendet megtörve aztán így szóltam: “Gary, valami rendkívüli történt velem ma.” Szemei tágra nyíltak: “Tényleg, Monk? Velem is!” “Mondd!” Gary a csillagokat fürkészte. “Alkonyatkor egy hang szólt hozzám.” “Hihetetlen. Mit mondott a hang?” “Azt mondta, menjek Izraelbe” mondta Gary suttogva. Leesett az állam. “Micsoda?” Reszkettem az izgalomtól és közelebb hajoltam. Nem hittem el, amit hallok. “Hová?” “Azt mondta, menjek Izraelbe. Nem hiszel nekem?” Összeszedtem magam a barlang padozatán. “Én is hallottam egy hangot naplementekor.” Gary felkiáltott: “Fantasztikus! Akkor együtt megyünk Izraelbe.” “De Gary” – suttogtam, miközben szívem hevesen vert –  “a hang nekem azt mondta, Indiába menjek.” “Indiába?” csuklott Gary, majd elhallgatott.

 

… után XVIII.

A svájci fiút gyerekkorában klasszikus hegedűre fogták, de kamaszként áttért a rock és blues zenére. A francia gitáros is eredetileg klasszikus flamencót tanult, de áttért népzenére. Miután megkaptuk a pénzünket, kitódultunk az utcára és hevenyészett együttest alakítottunk. A nyolcütemű blues stílusában vad improvizációba kezdtünk. Mindjárt egy tucatnyi ember gyűlt körénk és táncba kezdett. Hamarosan több tucatnyian lettek. Gary alakította a ritmus szekciót egy kölcsönkért kalapba dobott pénzdarabokat rázva. Annyira tetszett a közönségnek, hogy folyamatosan dobálták a drachmákat a kalapba. Ahogyan nőtt a lelkesedés, zenés menetet alakítottunk egy végtelen dallamra menetelve. A tömeg meg velünk tartott. A sarkokon meg-megálltunk, tucatnyi ember gyűlt körénk és a sapka tele lett drachmával. Az első nap végén elosztottuk a keresményünket és bementünk egy ifjúsági szállóba. Másnap reggelre már híressé váltunk. Amerre csak mentünk, mosolygó, tapsoló görögök vettek körbe. Imádtak bennünket. Vidáman játszottunk, túl szép volt az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Egy téren a zenénk megtöltötte a levegőt, öregek tapsoltak, tizenévesek táncoltak, és az anyák a zenénk ütemére ringatták csecsemőiket. Mindenki mosolygott azon a napos délutánon, telt a kalap, amíg egyszer csak a tömeg hirtelen szétoszlott. A zene megszakadt és géppisztolyokat toltak a képünkbe. Letartóztattak minket és bevittek a rendőrségre. Ott az összes pénzt elvették, ami a kalapban volt, és megfenyegettek, hogy ne merjük ezt a bűncselekményt még egyszer elkövetni. Így kezdődött és ért véget a profizenész karrierem. Sikerült eldugni egy kevés pénzt a rendőrök elől, és ezen hajójegyet vettünk Krétára, minthogy Garyval úgy gondoltuk, ideje nyugodtabb helyet találni a lelkiségünk fejlesztésére. Az Égei-tengei Iraklion kikötőjébe érkezve buszra szálltunk, hogy a sziget déli oldalára utazzunk. Vad és tagolt szépség fogadott bennünket: hajók számára megközelíthetetlen meredek és sziklás partszakasz, tele természetes forrásokkal, szurdokokkal, homokos strandokkal, hegyikecskékkel és bőséges napsütéssel. Soha nem láttunk ennyi üreget. Szállásul egy tengerre néző barlangot választottunk. Ez a paradicsomi sziget tökéletes menedék volt bőjtölésre, meditációra és imára. Minden napkelte előtt felmásztam egy hegyre, ahol meditáltam és imádkoztam napnyugtáig. A tenger tiszta vizének látványa a végletekig csigázta megvilágosodás utáni vágyamat. Ezenközben Gary a tengerparton meditált. Napnyugta után találkoztunk a barlangban és kevéske üres kenyérrel törtük meg az egész napos böjtöt. Ledőlve a sziklapadlóra megosztottuk egymással aznapi megvalósításainkat.

 

Rávana halott

Idén is elpusztult Rávana. Biztos sokaknak feltűnt, milyen szívós alak is ő. Már csak azért, mert minden évben el kell pusztítani. Sajnos igen. 10 feje van, és ha sikerül egyet is levágnunk belőle, rögtön kinő egy másik. Igazából egy egész éves küzdelemről van szó, a kis ceremónia pedig egy emlékeztető, hogy a csata még tart. Majd egy egész életen keresztül. Szóval tegnap Sríla Sívaráma Maharádzs vezetésével újabb sikeres rohamot indítottunk a szívünkben lakozó kéjt jelképező gonosz ráksasza ellen. Erről készült néhány akciókép.

„Rávana lángoló üstökösként szikrázott át az égbolton mennyei szekerén. Sötét teste ragyogó fényben úszott, tíz fejéből húsz vörös szem fürkészte az alatta elsuhanó tájat. Húsz rettentő karja húsz félelmetes, ötfejű kígyónak látszott, ahogy drágakövekkel kirakott trónján ülve puszta gondolatával hajtotta szélsebes szekerét a Himalája fölött.

Minden oldalról hadserege vette körül: ezer meg ezer ádáz ráksasza kísérte el a hódító háborúba. Amerre csak nézett, tigris-, szamár- és ördögfejű démonok követték hűségesen. Hatalmas fekete testüket ékkövekkel díszített vas mellvért védte, s a kezükben szorongatott kardok, lándzsák, buzogányok és vashusángok vértől csöpögő tengerén szikrázva csillant meg a nap. Vörös sörényű, hegyes fülű, félelmetes agyarakkal vicsorgó, ijesztő ábrázatok néztek vissza Rávanára, akit arany fülbevalót és csillogó ékszereket viselő katonái úgy vettek körül, mint napot a sötét, villámló felhők…

…Rávana misztikus varázserővel bírt, s most egy szempillantás alatt emberi alakot öltött. Közelebb lépett a leányhoz, s hogy megtörje meditációját, hangosan megszólította:

– Ki vagy te, szépséges leány? Mi szél hozott e lakatlan rengeteg mélyére, hogy lemondásokat végezz? És ki az a szerencsés férfi, aki a feleségének mondhat?

Rávana nem tudott ellenállni a női szépségnek. Ahogy a leány elbűvölő alakját nézte, egyre jobban hatalmába kerítette a vágy. Felnevetett, s várta, mit felel.

A lány kinyitotta fekete szemét, és Rávanára pillantott. Remetekunyhójába látogató vendégnek tekintette, s a vendégnek kijáró tisztelettel válaszolt.

– Védavatí vagyok – mondta lesütött szemmel. – Apám mérhetetlen hatalmú bölcs, a félistenek tanítómesterének, Brihaszpatinak a fia. A szent Védák inkarnációjaként születtem meg a földön. Félistenek és égi lények százai kérték már apámtól a kezemet, én azonban senki másé nem leszek, csak Visnué, minden világok Uráé. Ezért ülök itt meditációba merülve, s örökké az Úrra gondolok, a kegyéért imádkozom.

Védavatí évezredek óta meditált, s a félistenekhez hasonlóan testére nem volt hatással az idő, és nem volt szüksége táplálékra sem. Isteni látása segítségével megértette, kicsoda Rávana, és tudta jól, miféle szándék vezérli.

– Egyedül Visnuhoz megyek feleségül – mondta illedelmesen. – A felfoghatatlan, mindentudó Urat választottam, és senki másé nem leszek. Menj hát utadra, idegen!

Rávana felnevetett. Csak nem fogja itthagyni ezt a drága ékszert? Ahogy esküdt ellensége, Visnu nevét meghallotta, még eltökéltebb lett.

– Ó, szépséges leány! – szólt mennydörgő hangon. – A lemondás fogadalma öregasszonyoknak való! Miért vesztegeted el ragyogó ifjúságod? Rávana vagyok, a ráksaszák ura, az emberevő szörnyek fejedelme! Légy a hitvesem, élj velem Lanká városában, az arany városban, melyet a félistenektől raboltam el! Ki az a Visnu, hogy rá vársz?

Azzal Rávana gúnyolni kezdte Visnut, akiről tudta, hogy a félistenek Ura. A dölyfös démon senkit sem tisztelt az univerzumban. Az Úr Brahmától azt az áldást kapta, hogy egyetlen teremtett élőlény – se félisten, se démon – ne tudja megölni. Visnu nevének említése a legkevésbé sem zökkentette ki magabiztosságából. Széles mosollyal állt Védavatí előtt, szeme csillogott a fékezhetetlen vágytól.

Rávana gúnyos szavai hallatán Védavatí rettentő haragra lobbant.

– Távozz innen, ha jót akarsz, és nem akarod magadra vonni a Legfelsőbb Úr pusztító haragját!

De Rávana csak mosolygott. Ez a tüzes leány aztán igazán illeni fog hozzá! Előrelépett, és megragadta Védavatí hosszú hajfürtjeit, ám Védavatí egy varázserejű mantrával azon nyomban megállította. Felemelte a kezét, misztikus erejével késsé változtatta, és egy szempillantás alatt levágta a hajtincset, amit Rávana a kezében tartott. A ráksasza meglepődve hőkölt vissza.

– Ó, szégyentelen, bűnös lélek! – kiáltott Védavatí. – Érintéseddel beszennyezted testemet – most elhagyom hát! De újra megszületek, hogy elpusztítsalak tettedért! A föld méhéből jelenek majd meg, egy igaz, jámbor férfi leányaként, és születésem egész fajtádra pusztulást hoz, veled együtt, megátalkodott démon!

Védavatí lehunyta szemét, szívében mélyen Visnura gondolt. Rávana szeme láttára megidézte magából a tüzet, s teste egy pillanat alatt lángra lobbant. Rávana megütközve nézte, ahogy a szépséges lány hamuvá ég. Titokzatos szavain merengve aztán csalódottan szekerére szállt, s folytatta útját.”

 

Én sohasem sírok

Mintha a feleségemet hallanám. Egyébként ezt a bejegyzést is neki köszönhetjük. Valószínűleg azért kért meg, hogy tegyem a blog részéve, mert a lelki tanítómestere írta és főként gyerekekről szól. A terjedelemtől nem szabad megijedni. Talán még bánni is fogjátok, hogy ilyen rövid. És a végén nem szabad sírni!

„Idén lemondott volt az élet a lengyel turnén, de a szűkös szállások, a hosszú szolgálati idő és a szokásosnál is melegebb időjárás ellenére mind a háromszáz ott szolgáló bhakta mégis mindvégig megőrizte a lelkesedését. Többen is mondták, hogy ez volt a legjobb turnénk, s ezt a minden eddiginél nagyobb vendégsereg is bizonyította. De főleg az jelentett sokat, s az különböztette meg az idei turnét a többitől, hogy a vendégek oly sok szeretetteljes módon fejezték ki, mennyire értékelik a tevékenységeinket. És ez a legjobban az utolsó, rewali fesztiválunkon vált nyilvánvalóvá. Mivel csak egyetlen harinámot tartottunk, hogy hirdessük a rendezvényt, lelkesítettem egy kicsit a bhaktákat, mielőtt elkezdtük. “Csodaszép napunk van,” -mondtam nekik.- “s mindenki kint van a parton. Ebben a pillanatban még senki sem tud arról, hogy ma este programot tartunk. Ha jobbra néztek, láthatjátok, hogy pár bhakta már elkezdte felállítani a sátrakat a mezőn. Van egy német szó: “blitzkrieg” (villámháború), amit akkor használnak, mikor egy hadsereg villámgyorsasággal vesz be egy várost. Mi is így fogjuk meghódítani Rewalt ma reggel és mindenkinek a tudtára adjuk, hogy ma este fesztivált tartunk.” A bhakták örömükben felkiáltottak és gyorsan nekiláttak összegyűjteni a sankirtanához szükséges felszerelést: a harmóniumokat, a mrdangákat, a dobokat, a karatalokat, a zászlókat, a transzparenseket és a virágfüzéreket. Perceken belül százhatvan, boldogan éneklő és táncoló bhakta lepte el a tengerpartot. Ott kígyóztunk a kis talpalatnyi szabad helyen a parton, az emberek pedig kapkodták a kezünkből a meghívókat. Fél óra elteltével megálltunk és Tribhuvanesvara das tartott egy rövid beszédet, mely során mindenkit meghívott a fesztiválra. Utána többen is jelentkeztek, s kérdéseket tettek fel. Azok pedig, akik még sohasem láttak minket ezelőtt, földbe gyökerezett lábbal figyelték a többiek lelkes érdeklődését. “Lesz új színdarab az idén?” -kérdezte az egyik férfi. “Megint a bombay-i Sankhya tánc-csoport fog fellépni?” -kérdezte egy másik. “Lesz megint táncverseny a gyerekeknek, ahol szárit nyerhetnek?” -kiáltotta az egyik nő.

A kirtana-csapat tovább haladt a parton, én pedig egy kicsit lemaradtam mögöttük a bhakta-gyerekekkel. “Guru Maharaja,” -mondta az egyik kisfiú.- “volna egy kérdésünk. Azt szere tnénk kérdezni, hogy te szoktál-e sírni?” Megálltam. “Tessék?” -mondtam. “Azt szeretnénk tudni, hogy néha előrodul-e hogy elsírod magad.” -mondta.- “Mindig hallunk arról, hogy egy bhaktának sírnia kell Krisna után. Tudod, amikor arról van beszélnek, hogy a gopik sírnak Krisnáért vagy hogy könnyekkel kellene megtelni a szemeinknek, mikor énekeljük a Hare Krisnát.” Elnevettem magam. “Én nem állok ezen a szinten.” -mondtam. “Tehát te sohasem szoktál sírni?” -kérdezte az egyik kislány. “Soha.” -mondtam.

Továbbmentünk a parton, s hirtelen egy középkorú hölgy ugrott fel napozás közben, s futott oda hozzám. Márkás úszódresszt viselt, s az ékszerei és az órája is drágának tűntek. “Elnézést, uram.” -mondta.- “Beszélhetnénk egy percet?” “Természetesen.” -mondtam, s a gyerekekre pillantottam, akik körénk gyűltek, hogy hallhassák, mit szeretne mondani. “Szeretném megköszönni önnek azt a sok segítséget, amit nyújtott nekem.” -mondta.- “Nagyon hálás vagyok önnek ezért.” Próbáltam visszaemlékezni, vajon hol találkozhattam vele. “Ott voltam az előadásán a kolobrzeg-i fesztiválon egyik este.” -folytatta.- “A pszichiáterem ajánlotta, hogy menjek el és hallgassam meg önt. Hallott róla, hogy idén nyáron korábban fognak jönni, s mondta nekem, hogy ha önt hallgatom, az megoldja majd a problémáimat.” Éreztem, amint elöntötte az arcomat a pír. “Ó, köszönöm.” -mondtam. “Végighallgattam az előadását,” -mondta,- “s érzem, hogy mostmár meg tudok bírkózni azokkal a problémákkal, melyekkel küzdök a mindennapjaimban. Különösen az inspirált, hogy olyan nagy meggyőződéssel beszélt a lelki világról. Tényleg elhiszem, hogy létezik.” Kézen fogott. “Nem tudok elégszer köszönetet mondani.” -mondta.- “Nagyon hálás vagyok önnek.” Mikor elment, annyira meghatott a megbecsülése, és olyan hálás voltam a lelki tanítómesteremnek, hogy könnyek futották el a szemem és egy-két könnycsepp le is gördült az arcomon. Gyorsan letöröltem a könnyeket és megfordultam, hogy továbbinduljak a kirtana-csapat után, de a gyerekek észrevették. “Igenis szoktál sírni, Guru Maharaja!” -kiabálta az egyik kisfiú.- “Figyelj csak! Hiszen most is sírsz! Nézzétek!”

Aznap este több mint ötezer ember jött el a fesztiválra. A vendégek özönlöttek és a sátrak között sétálgattak; s egy fiatal pár jött oda hozzám levegőért kapkodva a kislányukkal az oldalukon. “Végre eljutottunk ide!” -mondta a férj.- “Végre sikerült eljönnünk!” Elnevettem magam. “De hiszen csak ötven méterre van a fesztivál a parttól.” -mondtam. “Nem úgy értem.” -mondta a férj.- “Hadd magyarázzam el. Tavaly eljöttünk az itt megrendezett fesztiváljukra. Akkor négy éves volt a lányunk, s egész életében itt érezte magát a legjobban. Azóta csakis a fesztiváljukról beszél. Állandóan azt emlegeti.” “Ez igaz.” -mondta a felesége.- “Az indiai tácosokról beszél, a bábjátékról, az ételekről, a szárikról… főleg a szárikról. Esténként lefekvés előtt ragaszkodik hozzá, hogy gyakorolhassa a táncolást, hogy következő évben szárit nyerhessen.”  “Így van.” -mondta a férj.- “És minden egyes reggel, mikor felkel, azt kérdezi: ‘Hányat kell még aludni a következő India Fesztiválig?'” A feleség nevetett. “Úgyhogy képzelheti, milyen megkönnyebbülés, hogy végre itt lehetünk.” -mondta.

A színpadi program kezdetekor elindultam, hogy körülnézzek a fesztiválon: kíváncsi voltam, jól érzik-e magukat az emberek a sátrakban és a szabadtéri programokon. Hamarosan ugyanaz a gyerekcsapat csatlakozott hozzám, akik a harinámon is velem voltak. Séta közben egy kislány szaladt oda hozzánk. “Hare Krisna!” -mondta izgatottan.- “Engem Aniának hívnak. Boldog vagyok, hogy újra visszajöttetek.” “Hare Krisna, Ania.” -mondtam.- “Akkor te jártál már valamelyik fesztiválunkon ezelőtt, ugye?” “Igen.” -mondta nagy mosollyal az arcán.- “Első alkalommal, mikor eljöttem, még csak két hetes voltam. Minden évben voltam itt azóta, s most kilenc éves vagyok.” “Tessék?” -mondtam.- “Két hetes voltál, mikor először jöttél el az egyik fesztiválunkra?” “Igen.” -mondta.- “Ott lakunk a túloldalon. Akkortájt születtem, mikor első alkalommal idejöttetek. Az anyukám látott titeket az ablakból és elhozott. Azon a fesztiválon voltak először gopipöttyök az arcomon, pedig akkor még csak picibaba voltam.” “És még az arcfestés helyes nevét is tudod.” -mondtam. Pont akkor ért oda hozzánk egy másik kislány is. “Ő Dorota.” -mondta Ania.- “Ő a legjobb barátnőm, s a szomszédunkban lakik. Kétéves kora óta ő is mindig eljön a fesztiválra.” “És minden évben szárit nyerek.” -mondta Dorota büszkén.- “Már hetet nyertem, de négyet a nagymamámnak adtam, mert szert abban lenni odahaza.” “Ez érdekes.” -mondtam.- “És mi az, ami a legjobban tetszik neked a fesztiválon, Dorota? A tánc? A bábjáték? Az ételek?” “Nem.” -mondta.- “A legjobb része a fesztiválnak a te előadásod a végén. Az a kedvencem. A nagymamám is szereti. Mostmár alig megy el otthonról, mert túl öreg, de amikor te beszélsz a fesztiválon, az anyukám elhozza. Azt mondta, te vagy a legjobb pap az egész világon, mert te tudod, hogyan tedd mókássá a vallást.” Már épp tovább akartam indulni, mikor egy harmadik kislány is odaszaladt hozzánk. “Ő Ewa, egy másik legjobb barátnőm.” -mondta Ania.- “Ő három éves kora óta jön el mindig a fesztiválra.” “Minden nap látlak Facebookon.” -mondta Ewa, s megrázta a kezem. “Tényleg?” -mondtam.- “Az anyukád megengedi, hogy nézegesd a Facebookot? Hiszen még olyan fiatal vagy.” Ewa nevetett. “Igen.” -mondta.- “Megengedi, hogy használjam a Facebook-ot, hiszen csak egy ismerősöm van rajta: te. Amikor négyéves voltam, nekem adtad a virágfüzéredet ami azóta is ott lóg a szobám falán. Hatéves koromban eltörtem a kezem, te pedig aláírtad a gipszemet, ami szintén ott lóg a szobámban. Szeretem az anyukámat, az apukámat, a nagybácsimat és a nagynénimet, a nagypapámat és még a zenetanáromat is, de te vagy a kedvencem az egész világon, mert te mutatod felém a legtöbb szeretetet, még ha csak egyszer találkozunk is egy évben.” “Ó, tényleg?” -mondtam kissé elcsukló a hangom, s elpirultam. A bhakta-gyerkek egymásra néztek. “Látod?” -mosolygott rá az egyik kislány a másikra.- “Megint sírni fog.” Megvakartam a fejem és megköszörültem a torkom. “És te mit szeretsz a legjobban a fesztiválon, Ewa?” -mondtam. Gondolkozott egy kicsit. “Krisnát.” -mondta. “Elképesztő.” -mondtam.- “És te, Ania?” “Radharanit, Krisna barátnőjét.” -válaszolta. Meg akartam tőle kérdezni: “Honnan tudsz Radharaniról?”, de nem tettem. “Miért nem sétálunk el az étterembe enni valamit?” -kérdeztem. “Igen!” -kiáltotta Ania.- “Börfit!” “És szamószákat!” -kiabálta Ewa.

Miután végeztünk az étteremben, befejeztem a körutamat a fesztiválon, s a színpad mögé mentem, hogy megnézzem, hogy haladnak az előadók. Gondoltam, szendergek egy kicsit, úgyhogy lefeküdtem. Negyvenöt perc múlva az egyik bhakta ébresztgetett. “Haribol, Maharaja.” -mondta.- “Te következel. Eljött az előadásod ideje.” Felugrottam, vizet fröcsköltem az arcomra, s felsétáltam a színpadra; a ceremóniamesterünk, Tribhuvanesvara das pedig bemutatott. Az ötszáz fős közönség várakozással telve nézett rám. Bár épp akkor keltem fel, nem esett nehezemre a beszéd. Már ezerszer elmondtam ezt a bevezető előadást, de minden egyes alkalom olyannak tűnt, mintha az lett volna az első. Ez volt az est fénypontja a számomra: a fesztiválon minden annak a lehetőségében érte el a tetőpontját, hogy a Krisna-tudat magasszintű filozófiájáról lehetett beszélni a vendégeinknek. Az előadás után tartottunk egy elsöprő, negyvenöt perces kirtanát, s a végén szárikat adtunk azoknak, akik a legjobban táncoltak (Dorota megnyerte a nyolcadik száriját).

Véget ért a program, s amint lassan lefelé sétáltam a lépcsőn, egy nő jött oda hozzám egy Bhagavad-gitával a kezében. Persze a bhakta-gyerekek is ott vártak rám, s körülálltak, mikor a nő odalépett hozzám és odaadta a Bhagavad-gitáját. “Azt mondta az előadásán, hogy ha veszünk Bhagavad-gitát, akkor aláírja.” -mondta. “Igen.” -mondtam.- “Így is fogok tenni. “Az e-mail címét is le tudná írni?” -kérdezte.- “Olyan sok kérdésem van, amit szeretnék feltenni.” “Igen, természetesen.” -válaszoltam.- “Mindent, amit tudok, azt ebből a könyvből és a lelki tanítómesteremtől tanultam.” Elkezdtem aláírni a belső borítót, majd felnéztem. “Megkérdezhetem, mi a foglalkozása?” -mondtam. “Bíró vagyok Lengyelország egyik legfőbb bíróságán.” -mondta. Lassan és óvatosan írtam alá a könyvét és leírtam az e-mail címemet is.

A gyerkek a kisbuszomhoz is elkísértek, és útközben egy fiatal pár állított meg, akik megkértek, hogy írjam alá az újonnan vásárolt Bhagavad-gitájukat. “Tizenhét éve várok arra, hogy megvehessem ezt a könyvet.” -mondta a férfi. “Tizenhét éve?” -mondtam. Felnevetett. “Igen,” -mondta.- “A fesztivál 1993-ban jött el a városunkba, ami ötven kilométerre fekszik innen. Akkor hét éves voltam. Szaladgáltam mindenfelé a gyerekekkel, jól éreztük magunkat, de emlékszem, hogy mikor ön felment a színpadra és elkezdett beszélni, az egész légkör megváltozott. Még a gyerekek is abbahagyták a játékot, hogy hallgathassák.” “Nem értettem semmit abból, amit mondott, de tisztán él az emlékezetemben, hogy különleges pillanat volt. Emlékszem rá, hogy sokan megvették a könyvet utána, s arra gondoltam, egy napon én is meg fogom majd venni.” “A feleségem szintén ott volt azon a fesztiválon, de akkor még csak gyerekek voltunk és nem ismertük egymást. Évekkel később, mikor összeházasodtunk, egyik nap beszélgettünk és kiderült, hogy mindketten ott voltunk azon a fesztiválon és mindketten emlékeztünk arra a különleges pillanatra, mikor feljött a színpadra azzal a könyvvel. Tegnap meghallottuk, hogy itt Rewalban tartanak fesztivált, úgyhogy ismét eljöttünk megnézni és végre, oly sok év után megvenni a könyvet.” Hosszú ajánlást írtam a Bhagavad-gitájukba. “Elképesztő.” -gondoltam.- “Ennek a turnénak szinte minden lépésénél történik valami csodálatos.” És ez még korántsem volt az utolsó.

A gyerekek besegítettek a kisbuszba, s egy huszas évei elején járó fiatalember szaladt oda hozzám. “Elnézést.” -mondta.- “Tudom, hogy elfoglalt, de szerettem volna megsoztani önnel valamit, mielőtt elmegy.” “Semmi probléma.” -mondtam, s kiszálltam az autóból.- “A tiéd vagyok.” “Tavaly a fiatalabbik húgommal jöttem el a fesztiváljukra.” -mondta.- “Ő tizenhat éves volt. Akkor voltunk itt először. A húgomat különösen vonzotta a Hare Krisna éneklése a programon. Megtanulta a dalt és gyakran énekelgette otthon is.” “Hat hónappal ezelőtt kiderült, hogy rákos. Már nagyon előrehaladott volt a betegség, úgyhogy nem volt mit tenni. Már akkor elkezdett sorvadni a rák miatt. Épp az egyetemen voltam, mikor egyik este felhívott. Már nem igazán tudott rendesen beszélni, az éneklésről nem is beszélve, ezért megkérdezte, hogy énekelném-e neki a Hare Krisnát esténként elalvás előtt.” “Minden este felhívtam és a Hare Krisna dalt énekeltem neki hattól kilencig. Körülbelöl két hónapon keresztül ment ez így. Egyik este pedig akkor távozott el, amint épp énekeltem neki. Nem is tudtam, mi történt, míg meg nem hallottam az édesanyám hangját a vonal túlsó végén, aki elmondta, hogy meghalt. Napokig sírtam. A húgom volt a legjobb barátom, és most az egész világ üresnek tűnik nélküle.” “A húgom imádta ezt a dalt és ez volt az utolsó dolog, amit hallott. Van egy mély érzés a szívemben, ami azt súgja, hogy ez egy nagyon különleges helyre vitte el, egy olyan helyre ami messze van ettől a szenvedéssel és fájdalommal teli világtól, egy helyre, ahol az emberek mindig boldogok, mint ahogy önök is. Gondolja, hogy ez tényleg így van?” Próbáltam válaszolni neki, de elakadt a hangom s csak bólintottam megerősítésképp. Lehunytam könnyes szemeimet és megöleltem. Majd eszembe jutottak a gyerekek, s vártam, hogy ismét ugratni kezdjenek. De nem mondtak semmit. Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy ők is sírnak.

Sri Prabhodananda Saraswati azt írja:

“Hallott már egyáltalán valaki valami prema nevű dologról, ami az élet végső

céja? Ismerte valaki a szent név isteni hatamát? Járt már valaki Vrindavana

édes, elbűvölő erdejében? Ismerte valaki Sri Radhát, a legmagasabb rendű

eksztázis megtestesülését? Egyedül Sri Caitanya Mahaprabhu felfoghatatlan

könyörülete maitt fedezhettük fel ezeket a legritkább kincseket, melyek a

Kali-yuga sötétségében csak pislákoltak, s melyeket az Ő nagylelkűségének a

holdsugarai világítottak meg.” [Caitanya-candramrta, verse 130]”